Talán a meleg időjárás miatt nem bőgnek a szarvasok. A szarvas nem szereti a meleget. Azt szereti, mikor bőgése közben kicsapódik a száján leheletének párája: aaauuuhh, öh-öh-öh! De most melegek a napok, szegény pára nem tud bőgni. Nincs hozzá kedve.
Tegnapelőtt egy dagonya mellett lestünk. Szarvasra vagy őzbakra lőni naplemente után egy órával leáldozott a reményünk, de egész éjjel ott virrasztottunk, hátha jön disznó. De disznó sem jött. (Mellesleg, valami „disznó” vadásztárs járt ott előzőleg, aki a les körül mindenféle szemetet szórt szét: sörös dobozt, nejlon zacskót… Ezeket tegnapelőtt, a les befejeztével felszedtem, és elhoztam. Manapság már ritkán vagyok ilyen szorgalmas, de ezelőtt tizenöt évvel, mikor a Bükkben kezdtem vadászni, ha szemetet találtam az erdőben, összeszedtem, és hátizsákomban elvittem az első kukába. Aztán annyi volt a szemét mindenfelé, hogy nem győztem felszedni. Legyőzött a szemét.)
Tegnap egy fenyves mellett várakoztunk. Bőgés nem hallatszot, és egyéb vadat sem láttunk, leszámítva egy erdei nyulat. Mindeközben én olyan levert és kedvetlen voltam, mint egy bőgésében akadályozott bika; mintha satuban szorítanák a koponyámat, úgy nyomasztott a lehetetlennek vélt helyzetem. De hazaérkezve elszállt belőlem mindenféle lelefé húzó kesernyés érzelem. Hiszen hány sorstragédiát, szenvedéstörténetet látni naponta utcán, tévében…! Ehhez képest az én eddigi életem sikertörténet. Október végétől ismét Békéscsabára kaptam meghívást egy szerepre, nem is akármilyenre… (Az öreg hölgy látogatása, Ill szerepe.) Utána pedig Afrikában fogok dolgozni; azt fogom tenni, amit ( a színészet és az írás mellett) mindig is szerettem: – a vadászat vadregényes világában tevékenykedhetem. Mi okom lenne hát rosszkedvem telére!
Calvero