Követelem, hogy a legközelebbi népszámláláskor tetoválókkal és billog témában othonos marhaszakértőkkel végezzék a lakosság összeírását. Vagy, a valag pénzünkbe kerülő procedúra kidolgozásában résztvevőket irassák be egy intenzív, alapfokú írás tanfolyamra. Meg felejtsék el  az ” Ez egy válaszolókészülék, amelyik nem válaszol önnek” típusú telefonos ügyfélszolgálatot is.
Ha már nem vagyok minden helyzetben istenfélő  ember, (ha megdobnak kővel, bizony háromnapos multis kenyérel válaszolok, és nem én cseszek rá a harcra) igyekszem legalább jogkövető állampolgár lenni. Így, elveim ellenére – minden hivatalos borítékot először a kutyámmal tesztelek, ha lepisili és életben marad utána,akkor felniytom, hanem nem megsemmisítem – kibontottam a KSH által kézbesített népszámlálási egységcsomagot. Megnyugtatott, hogy az adatszolgáltatás, néhány elhanyagolható, magánjellegű kérdéstől eltekintve KÖTELEZŐ, sőt, az ellenkezőket 50 ezer forintos büntetésre is ítélheti a statáriális bíróság. Oké, bólintottam, működik a demokrácia: oda megyek ahová küldnenek,azt csinálom, amit mondanak. Rajta, kapjunk bele. Mivel nem csak természetem, de életmódom is hasonló a kutyáméval, – néha a vacsoránk is ugyanaz – ritkán tartózkodom az ingatlannak nevezett ólamban, úgy döntöttem, hogy bármilyen csábító ajánlat, de nem várom szívrepesve a vélhetően igen csinos számlálóbiztosnőmet, hanem interneten vallom be, hogy még élek. És ekkor kezdődtek a gondok, ugyanis a belépési kódomat sokadszorra sem fogadta be a rendszer. Amikor már egy órája vacakoltam vele, eluntam és felhívtam (volna) a forrró drótos kapcsolatot, ám vagy kapásból foglaltat jelzett a készülék, vagy egy varázslatos női hang arról tájékoztatott, hogy minden munkatárs „adásban” van, és átmeneti túlterheltség miatt várakozzak, vagy ha úgy gondolom, ismételjem meg hívásomat később. Mindkét verzióval hiába próbálkoztam, de élő emberrel sehogy sem sikerült szót váltsak, ellenben a százegyedik hívásom után egész tűrhetően megtanultam a várakozás alatt sugárzott rockzenekar, valószínűleg legrosszabb számát. Ekkor, mentőötletként írtam egy emailt a T. címnek, hogy már nagyon unom a banánt (a narancsot is), és ugyan adjanak már valami használható tippet. Nem kis meglepetésemre, az előzőekhez képest viszonylag hamar megjött a válasz, és mekkora mázli, benne volt a megoldás. Most figyelmezzenek. Azt írták: lehet, hogy a nagy és a kis i-t fordítva kellene beírjam, és akkor elfogadják a belépésemet. Megpróbáltam. Az összes létező formában, de semmi. Ekkor adtam fel. Fogtok ti velem szórakozni, frászt, és megittam egy sört. Aztán egy másikat. Végül hazaérkezett a párom, és ő egycsapásra átvágta a gordiuszi csomót. Képzeljék el, elsőre sikerült neki – hiába, a női logika néha csodákra képes. Azt mondta: te, figyelj, az L betűt, kicsiben próbáltad már? És lőn, Bebocsátást nyertem az enepszamlalas.hu-ra
A kitöltés már gyerekjáték volt. Egyértelmű kérdésekre egyértelmű, hülye kérdésekre hülye a válasz, világos, mint a házban található vakablakok és WC lehúzók száma. (Az állítólagos anonimitás külön fejezetet érdemelne, talán, majd egyszer.) Kész. vége, ellenőrzés, rendben, köszönjük, hogy rendelkezésünkre állt, stb. Ennyi volt. Ráment egy majdnem teljes napom, de megérte. Most már, lajstromba véve, akár meg is dögölhetek, de legalább megtanultam, hogy az i (I), az van amikor l (el) betű. Szuper. Azért, kedves számlálók, legközelebb, ha még élek, tessenek inkább egy tetkós, billogos embert küldeni. Ennyi idő alatt, amíg ezzel a vacak kérdőívvel szarakodtam, televarrta volna az egész testem. Számokkal, és ábrákkal-figurákkal. Azt hiszem, én egy jó nagy marhát fogok kérni, hogy sose felejtsem el a 2011-es népszámlálást. Meg azokat, akik kidolgozták.