Két évvel ezelőtt indultam először ezen a rendezvényen és szerelem volt első látásra. Nem értettem, hogy miért nem voltam itt azelőtt. Ráadásul, Less Nándi tájfutó sporttársam volt, így személyesen is ismertem. A Bükk egészen más arcát mutatja ezeken a túrákon, és egyszerűen magával ragadó a szépsége.
Tavaly a 36 kilométeres távon indultunk Rolanddal, Tamással és Lobival, így nagyon megörültem, amikor megláttam, hogy 44 kilométeren terepfutó versenyt rendeznek a Nomádosok. Itt volt az ideje kipróbálnom magam, évek óta nem futottam maratont, terepen pedig még soha. A Bükki Hegyi Maratont én nem számítom terepmaratonnak.
Reggel hétkor már Cserépfalun voltunk Roland, Kata, Lobi, Sára, Réka és én. Rutinból mentünk nevezni, de hamar kiderült, hogy versenytávoktól függően három különböző helyszínen folyik a regisztráció. A tavalyi szerencsétlen incidens után (a rajtál éppen egy elhunyt rendezőre emlékeztünk, miközben egy helyi lakos az anyánkat szidta, mert 5 percet várnia kellett miattunk) megértem, hogy Sütő Laci próbálta valahogy elosztani a tömeget.
A messzi távolban lévő Szabó Tamás barátom jutott eszembe, hogy inkább tötyögjünk a helyszínen, mint kapkodjunk az utolsó pillanatban, így időben minden a helyére került. Athos megnyugtatott bennünket, hogy az egész éjszakás eső ellenére napos idő lesz, legfeljebb 1 – 2 perces záporokat kaphatunk.
A cserépfalui emlékműnél gyűlt össze a csapat és a 20 perces ácsorgást kellő mennyiségű humorral és fényképkészítéssel kompenzáltuk. Sütő Laci futva érkezett, ismertette az útvonalat és végül 8: 45 – kor elindult a mezőny.
Kezdésnek a 6 perces tempó kifejezetten rosszul esett, így Rolanddal visszavettünk és nem nagyon érdekelt bennünket, hogy szinte mindenki elénk került. Az ódorvári felfelé legmeredekebb szakaszán ért be bennünket a Carlos – Hajduska Balázs – Tócsa hármas, akik a 75 kilométeres távot nyomták. Ódorvárról lefelé találkoztunk a 16 kilis távon futó Hajnival és Rékával. Olyan volt, mint edzésen, csak izgalmasabb!
Újra a Hór – völgyben. Imádom! Rolanddal nosztalgiázunk is egy keveset arról, hogy utoljára a bükkszentkereszti összejövetel másnapján futottunk erre. Közben 6 perc körüli kilométereket futunk, rendben vagyok, csak a combhajlító izmaimban vannak apró tűszúrásszerű fájdalmak. A múlt vasárnapi edzés óta érzem őket, sejtem hogy a szombati nap butaság volt (edzés után még egy éjszakai túra, reggel megint edzés), de nem öncélúságból tettem. Közben Tebepusztára érünk. Beérjük Mariannt (Ő volt a pink pólós az ózdi versenyen), Molnár Zolit, Kovács Pistit, Hegedűs Erikát. Erikával felvesszük egymás ritmusát és távolodunk a többiektől, vissza – visszanézek, de Roland nem tart velünk. A lábam teszi a dolgát, könnyedén futok felfelé. Répáshután gyakorlatilag beérem a középmezőnyt, Erika lemarad, Molnár Zoli mellém ér, három srác és egy kedves pécsi hölgy mellett haladunk el, majd a Bánya – hegyi parkolóba érkezve Zoli úgy dönt, hogy bevárja többieket. Jön az iménti hármas férfi boly, hozzájuk csapódom és Imó – kőig együtt megyünk, beszélgetünk. Ott az egyik lemarad, a kék jelzésen felfelé azon gondolkodom, hogy milyen jó, hogy télen erre futottunk Tamással, Marikával és Buda Zsuzsival, így most ismerősként köszönt a táj.
Bujdosó – kő felé tartva pazar a kilátás! Még sohasem voltam ezen az úton. Nem megy úgy a lábam, ahogy szeretném, de futok folyamatosan. Az egri srác jóval előttem a másik kicsivel mögöttem. Úgy gondolom, hogy harmadik lehetek a női mezőnyben. A Karthauzi kolostor környékén hozzám csatlakozik a Bigáéktól lemaradt erdélyi kopó. A mögöttem futó srác mellém szegődik, és arról beszélgetünk, hogy a múlt heti Spar Maraton után nem az igazi a terepfutás. (Szilacsy Gabi jól döntöttél!) A frissítőn elveszek egy pohár kólát és futás közben iszom meg. Egyedül maradok a kutyával. A kólától felpörögve döngetek a műúton. És eldöngetek a jól látható szalag mellett, nem térek le jobbra. A kutyus lelkesen szaladgál, sokszor lenéz a jobbra lévő völgybe. Egy idő után feltűnik, hogy nem látok jelzést, aztán elő a térkép és leesik a tantusz. Nem emlékszem rá, hogy mennyi ideje hagytam el a szalagot, így úgy döntök, hogy futok tovább. A műút pont felvisz a Völgyfő – házig, csak egy kicsit hosszabban. Persze ostorozom magam, hogy elcsesztem egy eddig hibátlan futást, de aztán Csaba szavai jutnak eszembe: minél előbb tedd túl magad a hibán, az előtted lévő távra koncentrálj! Nyomom felfelé, már látom a házat, de Erikát és a pécsi hölgyet is. Akkor 5. hely. Gyakorlatilag felfutok Ódorvárra, az ellenőrző pontnál a kopó lecserél egy fehér pulira, én meg indulok Bükkzsérc felé. Nem nézek vissza, csak amikor a létrán kell átmásznunk. Sehol senki. Aztán egy olyan kilátás tárul elém, hogy lehetetlen szavakba foglalni. Örülök, hogy itt vagyok! Örülök, hogy ezt a versenyt választottam.
Óvatosan megyek lefelé, a pécsi hölgy udvariasan elhúz mellettem, és Erika is alig néhány méterre van. A klasszikus: lefelé Ők, felfelé én vagyok a jobb. A bükkzsérci részt hibátlanul abszolválom, mert tudom, hogy a templomtól balra a sárga jelzés visz a műútig onnan a Nyomó – hegy aljáig futok, nem nézek hátra. A felfelét tempósan gyalogom, van bennem erő. Az ellenőrző pont után pörgök lefelé, boldog vagyok, 46 kili körül lesz a vége, biztató a jövőre nézve, hogy nagy megingás nélkül megy ez a táv. Három év kellett ahhoz, hogy újra ott legyek ahol 2007 – ben. Szakítás, költözés, egy év kihagyás, céltalanság, reménytelenség. Futóklub, barátok, társaság, motiváció. Minden, mindenkivel lefutott kilométer összeért.
Közben észreveszem nem sokkal előttem a pécsi hölgy padlizsán színű felsőjét. A lábai kicsit merevek. Kész vagyok küzdeni a 3. helyért. Fokozatosan érem utol és a pincesor felfeléjét teljes erőből megnyomom. Lefelé egy kanyar jobbra, pörög a lábam, az egyenes végén Sára áll a célban: 5: 32 a vége. Tapssal várom a pécsi hölgyet, remek versenytárs volt. Miközben intézzük az adminisztrációt, megérkezik Athos. Azt mondja, hogy én vagyok az első, de viccnek veszem. Eltelik némi idő, amíg tényleg elhiszem. Aztán jön Kovács Pisti, Roland, Mariann, Zoli. Senki sincs megzakkanva, mindenki erejében bőven benne van ez a táv.
Ezen a versenyen mindig csodálatos őszi idő van. Hiszem, hogy azért, mert Less Nándi a Bükk szerelmese, tudósa volt és az Ő emlékére a természet a legszebb arcát mutatja és Sütő Laci debreceni létére szívét, lelkét beleadja ennek rendezvénynek a szervezésébe.
Bárki, bármikor segíthet Neki!
…és az is nagyszerű érzés volt, hogy láttam, amint az erélyi kopó beszáll egy fehér Fordba a gazdája mellé.
Marcsi Németh
Less Nándor Emléktúrák, Nomád Terepmaraton 2011. október 08.