Ahogy tegnap említettem, Dörnert több évtizede ismerem, sokszor játszottam is vele vizsgaelőadásokban, sokszor láttam jól játszani, közepesen és rosszul, miként ő is engem. De most nem ez a lényeg. Nem a színészi képességei és teljesítménye; ez legyen a kritikusok dolga, akik úgy sem tudják alakítását objektíven megítélni, mert Dörner iránti gyűlöletük mindig erősebb volt a színházi ismereteiknél. Dörner, bár nem művelt, elképesztően pazar humorú és gyors észjárású – ez kiderülhetett a Stílusgyakorlatokból is, amit gyakorlatilag ő rendezett, csak egy másik személy neve állt a műsorfüzeten és a plakátokon – de ez sokkal gyakoribb eset, mint azt a civilek gondolnák (mármint, hogy a játszó színész rendezi meg a rendező helyett az előadást.) Az említett előadást kb. ötszázszor játszották a húsz év alatt, sok külföldi meghívást is kaptak. Egyik alkalommal – hiszen akkortájt még szinte napi kapcsolatot tartottam fenn egykori osztálytársaimmal, – jelen voltam, amikor a spanyolországi vendégjátékot készítettek elő. És mindhárom főszereplő iszonyú dühös volt, hogy az előadásban STATISZTAKÉNT jelen lévő Puskás Tamást a színház, költségtakarékosságból itthon akarta hagyni; majd az egyik díszítő elmondja azt a két mondatot („senki sem pótolhatatlan”, így szólt s szól ma is a megalkuvás, és középszerűség jelmondata.) És akkor Dörner volt az, aki ultimátumot adott a színháznak: „Ha Puskás nem jön, mi sem megyünk Spanyolországba!” Nos, ugyanez a Puskás egyike volt azon 9 pesti színházigazgatónak, akik tiltakoztak Dörner kinevezése ellen. Ugye nem a hálájáról ismerszik meg a színházi szakma!
Tegnap is említettem, hogy nem mindenben osztottam/osztom Dörner politikai nézeteit. Én világéletemben Fidesz szimpatizáns voltam (de sosem párttag!), ő pedig kezdettől fogva Csurka híveként határozta meg magát. Ezzel amúgy semmi baj: a demokrácia alapelve a „nem félni” szabadsága kellene, hogy legyen. Ami persze egy percre sem teljesült, hiszen Dörnert politikai állásfoglalása miatt már a kilencvenes években kiátkozta a szakma… én pedig emeszpé- és eszdéesz-ellenességem miatt vesztettem el állásomat, ment tönkre a házasságom, vesztettem el családomat, egzisztenciámat. Volt és van mitől félni: mégpedig a színházi világ nagymoguljaitól és neo-bolsi megmondóitól. Tehát: csak részlegesen, vagy csak alig valósult meg a demokrácia alapelve: „nem félni.” Ugyanezt a kérdést másik irányból tekintve: én nem hiszem, hogy Dörner és más csurkisták bárkire nézve komoly veszélyt jelentettek volna a múltban, vagy a beállt helyzet következtében, ahogy az átévén kálmánolga és Ungvári Tamás ezzel a kinevezéssel szinte egy második holokauszt rémképét vizionálta. Azt sem értem, hogy egy egyház, nevezetesen a Mazsihisz milyen okból és jogon szól bele a színház életébe, mely bár Thália temploma, mégsem egyház, csak egy ház, ahova emberek vesznek jegyet. Jó, a szólásszabadság okán szólalhasson meg mindenki, az említett egyház is, és bizonyos írók is nevezhetik a magyarokat moslékzabálóknak, meg mindennek (mai hír, hogy az írót felmentették a közösség elleni izgatás vádja alól), de akkor ne legyen kettős mérce; hogy egyik csoport mondhat bármit bűntetlenül, de a másik csoport számára a szólásnak szabadsága máris kimeríti közösség elleni izgatás vádját. Ne legyen kettős mérce!
Beleolvastam Dörner pályázatába, és nekem sem tetszett benne minden. Jobban mondva kevés dolog tetszett benne. Az sem tetszett, hogy az elaggott és szerintem kicsit megbomlott Csurkát vette maga mellé tanácsadónak, annak ellenére, hogy Csurka évtizedekig a legjátszottabb magyar drámaíró volt; még azok a rendezők is elővették darabjait, aki később kiátkozták őt… de hát, ahogy fentebb mondottam: ez a szakma nem a hálájáról ismerszik meg, sokkal inkább annak ellenkezőjéről. Nem tetszett az sem, hogy csakis magyar darabokat akar bemutatni. Csehov, Shakespeare sem egy fércműveket alkotó író…! És főleg nem tetszett, hogy drámát akarnak íratni a közélet legundorítóbb férgéről, akinek nevét sosem fogom leírni. Drámát általában elhunyt, jelentős történelmi államférfiakról írnak, aki érdekes, ellentmondásos személyiség… (Széchenyi, Dózsa, Nagy Imre… igen, még kádárjános is…) De nevezetlen személy egyik követelménynek sem felel meg. Úgyhogy személyét nem megörökíteni kell drámákban, hanem gyorsan elfeledni, elfelejtetni.
Nem értem egyébként Tarlós szerepét sem ebben a játszmában. Ha egyszer kuratóriumot állított fel (két politikussal és négy kollégával – mely kollégák bizonyára EGY OLDALON ÁLLNAK – és a kuratórium 2:4 arányban Dörner ellen szavazott), és ha pályázatot hirdetett, melyben Dörner pályázatát Tarlós nyilvánosan gyengének minősítette… akkor mi alapján választotta mégis őt?! Akkor nem kell kuratórium, nem kell pályáztatás! Meg kell nevezni két nevet, mint igazgatójelöltet, és behunyt szemmel rábökni az egyikre. És ő lesz az igazgató. Másfelől ellenben: a főpolgármester felelőssége és feladata a kinevezés joga; élhet vele.
Persze ismerem én e rothadó magyar színház- és közélet minden bugyrát, szagát, bűzét. Tudom, hogyan neveztek ki korábban is, és utána miként tartották meg őket még harminc évig az igazgatói székben.
Calvero