Tegnapelőtt a vándorkúti vadászhely okán elmerengtem ama régi szenvedélyen, amit vándorlásnak hívtak/hívnak. Eljutni Á pontból B pontba, és örülni annak, hogy már nem vagyok ott, ahol voltam, még jobban örülni, hogy hamarosan megérkezem oda, ahol még nem vagyok, s nem is voltam. Ők voltak régen a garabonciás deákok, drótostótok, üstfoltozók, vándorköszörűsök… E korszak előtt… de Ázsiában még manapság is: a nomádok. Akik, ha száraz a fű és elfogy a legelő, egy füttyentéssel indítják a nyájat, és elindulnak napnyugat felé. Közben esetleg új hazára lelnek… vagy holtan terülnek el az út mentén. És a nyáj vagy a gulya hiába bőg mellette, és hiába bőg remegő vállal asszonyuk is, Isten sem állíthatja többé talpra ama vándor nomádot.

A századok folyamán – de még a huszadik század második felében is (lásd: Tanyaszínház) – nagy zajjal reinkarnálódott a vándorlás ösztöne a vándorszínészekben, akik síppal, dobban, nádihegedűvel járták az országot, és DEÁKOS komédiákkal vígasztalták a minden vidámságot nélkülöző népeket. (Erről a témáról később bővebben.) Ugyanezt jelentette a vándorcirkusz, tűznyelőkkel, artistákkal, idomított állatokkal… Emlékszem, tizenéves lehettem, amikor egy vándorcirkusz érkezett a falunkba; ott vertek tábort a lóversenytéren; idomított medvéjük, orrában lánccal, ki volt kötve egy nyárfához. Dér Pista barátommal azon ábrándoztunk, hogy egyik éjszaka odalopakodunk, felingereljük s elengedjük láncáról a medvét, s ha támad, tőrkésünkkel megvívunk vele és agyonszúrjuk. S nem azért – amit esetleg az ál-állatvédők mondanának: hogy megváltsuk szenvedésétől a cirkuszi bohóccá alázott medvét…! Nem. Hanem azért, mert a Nagy Indiánkönyvben, amit akkor naponta olvastunk, és kétnaponta eljátszottuk bizonyos jeleneteit; szóval abban a Cooper indiánregényben az indiánok egy szál tőrrel szállnak szembe a grizzly medvével. De aztán Pistával mégsem mentünk ki a lóversenytérhez, és medvét (két fajtát is) csak felnőtt koromban öltem. S azt sem késsel.

A vándorlás huszadik századi formájáról a rockkerek turnéja is megjelenik képzeletemben. Amikor a hőskor ma már túlvilági legendái turnébusszal járták végig Amerikát, végig a 66-os úton, és annál is tovább… De ama esendően nevetséges „vándorlás” is eszembe jut, mikor tizennyolc éves koromban, első rockegyüttesemmel, amit Lali nevű orahovói kereszttestvéremmel alapítottunk, és néhányszor felléptünk az említett falu tűzoltóotthonában… Nos, az jut eszembe, amikor mi is „turnéra” indultunk a Vajdaságban… de csak Tornyos falváig jutottunk, mert egyrészt valószínűleg pocsékul muzsikáltunk, és a dolgos földművelő parasztok sem voltak fogékonyak a rockzenére.

Legrövidebb „vándorlásom” négyéves koromra nyúlik vissza. Amikor Orahovóról, ahol akkor laktunk, és ahol édesapám tanyasi tanító volt, egy szépnapon eltűntem. Rémülten kerestek mindenfelé… amikor egyik parasztasszony szólt szüleimnek, hogy háromkerekű kis biciklimen a falu szélén láttak engem, ahogy tekerek-tekerek… Mint hamarosan kiderült, mikor utólértek: a repedezett földúton elindultam Csantavér felé, meglátogatni nagyszüleimet. Ez volt életem legrövidebb „turnéja”. És egy örök útkeresés belső kényszerének első vándorútja.

Calvero