Egy belvárosi bérház második emeletén laktam, kőből faragott félkörívű lépcső vezetett fel a belső udvar körfolyosójáig, ahol mindig káposztaszag terjengett. Csak sejthettem, hogy a zöldre festett ajtók mögött emberek élnek, mert a másfél év alatt egyetlen szomszédot sem láttam, csupán csak hangok hallatszottak; rendszerint a hatórás hírek főcímzenéje szűrődött ki, amikor előadásra indulva elhaladtam az ajtók előtt. Azon az estén is ez a hang hallatszott, tratan-tata-tantata-ta, de sokkal hangosabban, mint máskor szokott, és a bemondó hangja is kiharsogott, ahogy túl akarta kiabálni zsivajt. Pillanatra meg is álltam az egyik ajtó előtt, hogy belehallgassak a hírekbe, de aztán elszégyelltem magam: nehogy már a mások lakásából kiszűrődő híreket füleljem, ez olyan spiclis…! T ovábbmentem a lépcsőház felé.
Az utcára érve már hallottam, hogy valahol üvöltöznek, és mintha lövés dördült volna, de az egész olyan valószínűtlennek tűnt; nem, nem a kilencvenes évek Jugoszláviájában vagyok, hogy háborús hangokat halljak, nem, itt vagyok Magyarországon…! Ahogy Gizi mondta: Anyagországban! Nyugi, nyugi!
Van valami végletesen végérvényes abban, ha egy városban lövés dörren, mert a város majdnem olyan, mint az őserdő, abban a tekintetben mindenképpen hasonló, hogy beláthatatlan a mérete, nem olyan, mintha csak egy völgy visszhangozza a lövést, még kevésbé olyan, mintha egy falusi utca csendjét veri fel a dörrenés. Csak egy lövés volt, aztán a várost újra körülölelte az esti csend. De az a csend fertőzve volt motorbúgásokkal, fékcsikorgásokkal, szirénák sivalkodásával. A színház felé vezető utca feltűnően kihalt volt, a házak ablakai sötéten vakoskodtak. Az egyetlen mozgás a sarkon túl kapta magához a pillantásomat, egy füstszürke kutya loholt szembe velem, amikor közelebb ért, farkát a lába közé húzva, nagy ívben kikerült, és továbbfutott, mint akinek sürgős dolga van valahol, vagy, mint aki menekül valahonnan. A főutca felé közeledve ismét lövés szólt, majd még egy, és egyre erősödő zsivaj hallatszott. Ez a zsivaj kicsit a régi szilveszteri hangulatot idézte fel bennem, a petárdás, mulatós éjszakákat, amikor főiskolásként viszkisüveggel a zsebünkben tántorogtunk buliról bulira az osztálytársaimmal. De ezek a hangok csak kicsit hasonlítottak annak a régi éjszakának a hangjaira, és az a csekély hasonlóság is menten szertefoszlott, amikor a főutca felől jajszó hallatszott. Már egészen közel jártam, s az egyik kapu sötétjében moccanást vettem észre. Valaki riadtan csukta be a kapu két szárnyát. Hallottam a zárban a kulcs gyors csikkanását, és továbbhaladva kiértem a főutcára, a háborúba.
Az utca felett fehér köd gomolygott, emberek rohantak egymást taposva, egy kisebb csoport a járdán tipródott, a falhoz szorulva igyekeztek valami láthatatlan ellenségtől szabadulni, hallottam, ahogy nyöszörögnek félelmükben. A ködben ekkor fekete egyenruhás alakok jelentek meg, mintha valami történelmi filmből léptek volna ki, a fejüket sisak védte, a rostélyuk átláthatatlan volt, kezükben hajlékony acélrúd. A feketeruhások épp egy nőt vonszoltak, mint valami bornyút, a nő sivalkodva tiltakozott, a feketeruhások arcát akarta karmolni, de körme lecsúszott a sisak rostélyán. Az egyik feketeruhás ekkor oldalba csapta az acélrúddal, mire a nő pillanatra elhallgatott, de aztán még erősebben ordított, zokogva üvöltött, és ismét karmolni akart, de körme most beleakadt az egyik feketeruhás sisakjának peremébe, és mind felszakadtak a körmei, ömlött belőlük a vér. A nő ekkor már sokkos állapotban volt, és a feketeruhások vonszolták magukkal. Azt hittem, a Dunába akarják lőni, hiszen ez a megoldás közszájon forgott, de aztán láttam, hogy nem a Duna felé cipelik, hanem egy rendőrségi autó felé. Hogy berakták-e az autóba, nem láthattam, mert a mellettem elsodródó tömegből egy hang szólított meg. (Valamikor… talán ’88 őszén, Pestre érkezésem napján is így szólítottak meg egy tüntetés tömegéből, amikor a vízlépcső ellen tüntetett a nép, …és így ragadott magával az a színesruhás nő, aki a tömegből akkor felém rikoltott: Calvero, gyere velünk! S én velük mentem, és velük együtt skandáltam: „Víz-lép-csőd! víz-lép-csőd!…” De akkor hamar ráuntam a skandálásra, és kézen fogva a színesruhás nőt, kivezettem a tömegből, s elvittem szobára…)
De most nem a színesruhás nő állt előttem.
Hajós Juci alig változott valamit az elmúlt húsz évben. Mondtam is neki rögtön, hogy alig változott, de nem értette, mert éppen akkor lőttek ki a közelünkben egy könnygázbombát, és taknyunk-nyálunk összefolyt, sűrű nyeldeklés után az orrom-szám elé szorítottam a zsebkendőmet, és megismételtem, hogy Juci, semmit sem változtál, mert tudtam, Hajós Jucinak egyetlen gyöngesége a hiúsága, és örömet akartam neki szerezni, amúgy pedig valóban alig változott valamit. Juci, példámat követve orrához szorította rózsaszín zsebkendőjét, és mosolyogva azt mondta, hogy ő mindig is vigyázott az egészségére, nem ivott, este nem maradt ki, és lám, ennek látható eredményei vannak. Elvette arca elől a zsebkendőt, s mutatta, hogy lám, semmi szarkaláb, de ekkor a közelünkben lövés dörrent, úgyhogy nem tudtam megfelelő dicséretet megfogalmazni Jucinak, mert egy fiút csővégről lőttek fejbe a feketeruhások. Gumilövedékkel lőtték meg a fiút, ömlött az arcából a vér, mint a vízcsapból – már ami az arcából megmaradt: a szeme helyén piszkosvörös üreg tátongott, látszott, hogy a csővégről leadott lövés telenyomta a sebet lőporkorommal. A fiú a lövés után állt még egy darabig, karját oldalt kinyújtva föl-alá mozgatta, mint valami szivattyú karjait, tisztára úgy csapkodott, ahogy a csirke csapkod a szárnyával, miután a fejét levágták. Amikor a fiú összeesett, ismét Hajós Juci felé fordultam, hogy megnézzem, mennyire sima az arca, semmi szarkaláb, de Jucit nem láttam sehol, elsodorta a menekülő tömeg, de az is lehet, hogy nem is volt ott, csak képzelődtem.
Az utcába akkor fordult be egy hajnalszürke vízágyú, karvastagságú vízsugarat lövellt a tömeg felé. Némelyeket feldöntött, testük magatehetetlenül sodródott az aszfalton, mások leleményesen fekete esernyőjük mögé rejtőztek, de a víz ereje kitépte kezükből, és az ernyő döglött denevérként csapódott a falnak. A Duna felé pillantottam, ahonnan női sikoly hallatszott, egy nőt kínoztak ott, a hajánál fogva verték be fejét a vaskorlátba.
Morajt hallottam fentről, egy helikopter körözött a főutca felett, reflektorral világította meg a rendőrök elől menekülő tömeget. A hirtelen fényben több tévétársaság operatőre tolakodott oda, a menekülők arcát filmezték, a rendőrségnek akartak bizonyítékokat dokumentálni, meg a későesti híradónak és külföldi hírügynökségeknek anyagot készíteni. És akkor továbbindultam, mert el akartam kerülni, hogy vágóképként szerepeljek, ezenkívül a színházban is közeledett az első csengetés. Átléptem a földön heverő és nyöszörgő embereken, sűrű füstben elindultam a főutcán a színház felé, de alig láttam magam előtt a járdát, és állandóan belebotlottam valakibe. Egyszer véletlenül rá is léptem egy sebesültre, a hasára léphettem, mert puha volt a teste, és halkan felnyögött a talpam alatt. Már kezdtem eltávolodni az eseményektől, s már azt hittem, megúsztam mindent, de ekkor hányingerem lett, talán a füsttől és könnygáztól, kétrét görnyedve okádtam, s amikor ismét felegyenesedtem, láttam, hogy egy feketeruhás rám fogja a puskát. Éreztem, hogy deréktájra céloz, reflexből az ágyékom elé kaptam a kezem, tenyérrel kifelé, ahogy a tökönvágástól védekezik a tapasztaltabb férfiember, és abban a pillanatban erős ütést éreztem a tenyeremen. Nem néztem meg a sebet, rohanni kezdtem a színház irányába, csak két utcával arrébb pillantottam a kezemre, csuromvér volt a tenyerem, és a hüvelykujjam alatti domború rész szét volt nyílva, egészen úgy nézett ki, mint egy kopaszra borotvált női genitália, a havonta visszatérő állapotában. Genithália papja lettem, sziszegtem magam elé, és a másik kezemmel elszorítottam a csuklómon az ereket, és így siettem a színház felé.
Fél hét előtt két perccel értem a művészbejáró elé, a portásnő valami levelet nyújtott felém, de nem vettem át, mert akkor el kellett volna engednem a csuklómat, felmentem az öltözőbe, és ott a vízcsap alá tartva a tenyeremet, alaposan kiöblítettem a sebet. Jól esett a hideg víz, erős sugárban zúdult a kezemre, sokáig néztem, ahogy a kezem alatt vörösre változva folyik le a mosdóba. Utána lementem a büfébe, odaköszöntem a falnál ülő, rémült tekintetű kollégáknak, Marikától, a büféstől kértem fél konyakot, visszavittem az öltözőbe. A konyak felét megittam, a másik felét a sebre öntöttem, és szorítottam továbbra is a csuklómat, pedig akkor már elállt a vérzés.
A második felvonásban léptem színre, addigra valami átlátszó váladék képződött a sebemen. Mindenesetre bementem a partneremhez az öltözőbe, elmondtam mindent, ő meg azt javasolta, menjek le az ügyelőhöz, nála van az elsősegélyes láda kulcsa, mire én azt mondtam, nem megyek, mert nem akarom, hogy széles körben elhíreszteljék, hogy a tüntetésen voltam.
(A fenti írás Nomád Földi László megjelenés előtt álló színházi regényének részlete.)
Calvero