Jutalomjátékban van részem. Amivel talán a sors és a pálya akar kárpótolni engem. Kuláknak érzem magam, akitől az ötvenes években elvették a megélhetését jelentő földijét, és kilencvenben kárpótlási jegyet adtak neki. Az akkori kormány úgy gondolta, azzal ki van fizetve egy tönkretett élet.
Szóval jutalomszerepet osztott rám az élet. Az öreg hölgy látogatásában Alfred Ill szerepét játszom, ami a világ drámairodalmának egyik leghálásabb szerepe. És nem is olyan nehéz, mint egy átlagos főszerep. Közelében sincs az Egy őrült naplója című darab szerepéhez, ami életem legnehezebb munkája volt. Ma már nem is lennék képes akkora szerepre, mint amekkora Popriscsin volt.
De ez a szerep teljesen más. Egyrészt minden jelenethez, minden mondathoz személyes kapcsolódásom van, hiszen megtettem mindent annak érdekében, hogy a magánéletem is drámai fordulatokat vegyen; megtettem mindent, hogy megnehezítsem az életem. Amikor, vagy harminc évvel ezelőtt elolvastam ezt a darabot, máris tudtam, hogy ez nekem való lesz, ha egyszer korban utolérem Illt. Pedig akkor még sok mindent nem tudtam/tudhattam későbbi életem alakulásáról. Akkor csak annyi kapcsolódási pont volt, hogy ’77 nyarán lefeküdtem egy nekem felkínálkozó tizennégy esztendős cigánylánnyal (legalább tizenhétnek nézett ki), aki abból az együttlétből teherbe esett. Pechére méhen kívüli terhesség volt, és műtéti beavatkozásra volt szükség. De én már korábban dobtam a csajt, mielőtt ez kiderülhetett volna; akkortájt dúskáltam a földi javakban… Egyik Ludas Matyi előadáson, amit az egri várban lévő Agria szabadtéri színpadon játszottunk, szóval egyik este, előadás előtt megláttam a lány anyját a nézőtéren, mellette két egyenruhás rendőr, és tudtam, hogy előadás után le fognak kapcsolni. A tapsrend végén jelmezben lógtam meg, a jelmezt utólag küldtem vissza a színháznak… szerencsémre ez volt az utolsó előadás, és én ellóghattam Egerből. Geci voltam? Hát persze. Az voltam. De ezért (is) tudom majd jól eljátszani Ill szerepét. Hogy azóta is furdal a lelkiismeret? Hát persze. Máskülönben már régen elfelejtettem volna ezt a 36 évvel ezelőtti esetet. (Most lehet szidni engem kommentelők, szabad a pálya.)
Miskolci színész korom utolsó évadában műsorra tűzték Az öreg hölgy látogatását. Azt hittem eljött az én időm s megkapom Illt, hiszen Hernádi Jucival (ő játszotta az öreg hölgyet) egykorúak vagyunk. De az igazgató nem rám osztotta a szerepet. Amikor kérdőre voltam (akkor még beszélő viszonyban voltunk) azt válaszolta, hogy túl életerős és fiatal vagyok ehhez a szerephez. És egy nálam három évvel idősebb kolléga játszotta el.
Most Fodor Zsóka lesz az öreg hölgy (a Barátok Közt-ből). 12 évvel idősebb nálam. De nem baj, őszre őszre festetem a hajam, és a probléma áthidalva… (és a környezetem is lehidal, ha meglát hófehér hajjal… a télen.)
Pontosan tudom, mikor mit kell játszanom ebben a szerepben. Tudom, mikor kell gecinek lennem – ehhez élményanyagot nyújt az előbb említett múltbéli kaland… Tudom, mikor kell erősnek és harcosnak lennem, amikor még Ill élni akar. És amikor ma elolvastam a darabot, már azt is láttam, mikor kell hátradőlnöm, és hagyni a drámát a jelenlétemben, de szinte nélkülem működni. Amikor „király” vagyok. Mert a királyt sem a játszó színész játssza el, hanem a környezete. Amikor Ill beletörődik a halálba; amikor megérti: neki lakolnia kell ifjúkori bűnéért. Attól kezdve csak várja… sőt vágyja a halált. És csak mondja színtelen, fásult hangon a replikákat. Akkor a legerősebb, amikor semmit sem csinál, csak várja a halált. Erről… ha van is személyes élményem, ezt most nem osztom meg veled Barátom. Inkább az jut eszembe, amikor Fónay Jenő, a POFOSZ volt elnöke elmesélte, hogy az ötvenhatos cselekedetei miatt halálra ítélték, és a kivégzése napján kapott kegyelmet, illetve életfogytiglanit. Amikor a tárgyalás folyamáról beszélt, és a siralomházban ébren töltött éjszakáját idézte fel, rendre elakadt a szava, sírással küszködött. De amikor azt mondta el, hogy miként csavarták hátra a kezét, s vitték a bitófa alá, és ott hogy olvasták fel neki a kegyelmi határozatot… akkor mindezt szárazon és közömbösen mesélte el. Mintha nem is vele történt volna mindaz. Hiszen akkor már megbékélt a halállal. Túl volt rajta. És az volt számára a büntetés, hogy folytatnia kell a kínt, vagyis az életet.
Ill is így érez a harmadik felvonásban. Közönyt érez a saját sorsa iránt. És még inkább a világ dolgai iránt.
No, csak pár gondolat volt ez egy szerep kapcsán. És pár vallomás a múltamról, ellenségeim örömére.
Calvero