Negyvennégy év távlatából bevallom, én voltam az a gaz csibész, aki 1967. április 4-én felmászott a miskolci Túri bolt fölé magasodó oszlopra és a sötétség leple alatt lenyúltam az üzlet, (vagy a város?) tulajdonát képező magyar nemzeti lobogót. Mielőtt bárki azt hinné, mindez a fennálló rezsimmel szembeni ellenállásom korai megnyilvánulása volt, sürgősen ki kell ábrándítsam, szó sem volt politikai indíttatásról. Egyszerűen szükségem volt egy fradi zászlóra, és kész.
Nem volt szép cselekedet, de mi egyebet tehettem volna? Apám megrögzött dózsás volt, rá nem igen számíthattam, így hát fogtam a lobogót, leoperáltam róla a piros részt (amit később gondosan eltüntettem)) és már készen is volt a mű, csak ama bizonyos három betűt kellett rápingáljam, hogy FTC. Innen indult alig egy évtizedig sem tartó fradista B közepes (ma ultráknak mondják) pályafutásom. Persze, kérdezhetnék, hogy miért? Egy Avas alján nevelkedett srác szíve hogy-hogy nem a DVTK-ért dobog? Mindenkit megnyugtatok, számomra első volt, marad, és lesz a Diósgyőr, ám abban az időben volt valaki, akiért bármit, még az osztálytársi, haveri pofonokat is bevállalta az ember, úgy hívták: Albert Flórián. Az FTC és Flóri, az nekem ugyanazt jelentette, csodát, varázslatot. A ’66-os angliai VB-n láttam először játszani, persze nem élőben, hanem a család Munkácsy típusú fekete-fehér tévéjén. Nincs rá jobb szó, hülyét csinált azokból a brazilokból, akik kétszeres világbajnokként, toronymagas esélyesként érkeztek Albionba. Számomra – bocsánat Puskás, Bozsik és a többiek – ez volt az évszázad mérkőzése, a 3:1 -es magyar győzelemmel végződött találkozó. Ekkor lettem Albert rajongó, és ugyanekkor döntöttem el, hogy addig nem nyugszom, amíg nem szerzek autogramot tőle. Ott voltam a Népstadionban rendezett kettős rangadókon, elkísértem a csapatot az ország több városába. Stoppal, vonattal, (persze jegy nélkül) a kalauz elől állandó menekülésben, hol a WC-ben, hol az ülés alá bepréselve magam. Belépőt ritkán váltottam – a kevéske zsebbpénzemet inkább „lélekmelegítőre” költöttem – de általában mindig bejutottam valahogy. Kedvencem a Népstadion, Verseny utcai oldala volt, ahol minden különösebb erőfeszítés nélkül átugrottam (ezt nevezték dobbantásnak) a kerítésen, és innentől már „csak” két ellenőrzési ponton kellett túljutnom, de erre is megvoltak a technikák. A lépcsősor tetején lévő check pointnál az volt a lényeg, hogy meg kellett várni egy nagyobb csoportot, és köztük elvegyülve átsiklani a jegyszedőkön, a „fradi szektor”, a legendás, Keleti pályaudvar felőli P- tetején pedig egy helyen meg volt lazítva rács, és akik ezt ismerték, mint én, csak lazán arrébblökték,és már benn is voltak. Sok meccset láttam, nagyon sokat. Énekeltem a Flórit dicsőítő nótákat, skandáltam a rigmusokat, de a császári aláírás nem jött össze. Úgy rémlik, éppen itthon, egy diósgyőri meccs után jártam legközelebb a csak aranyban mérhető értékű Albert szignóhoz, de a rend(szer) éber egyenruhás őrei először a vállamat, karomat, majd később a fejemet csapkodták gumibotjaikkal, (a rendőrségi reglama alapján szabálytalanul) amikor megpróbáltam a csapat buszához odamenni. Sosem felejtem el, az egyik fakabát még a fejemről levert, földre került zöld-fehér cilindert is addig ütötte, míg szét nem szakadt, de olyan eltorzult arccal, amit csak pszichopatákról szóló horrorfilmekben látható. Ekkor találkozott tekintetem a buszban ülő Albertével. Lehet, utólagos beleképzelés részemről, de nekem olybá tünt, Flóri, tenyerét lassan homloka elé helyezve, oda-vissza mozdulatokkal jelezte felém, hogy „ez egy hülye”. És ebben a pillanatban, elfelejtkezve testi-lelki megrázkódtatásaimról, legbelül elkezdtem röhögni, elvégre egy Császárnál jobban senki sem tudja, a „darabantok” a világ legostobább teremtményei. Sosem lett Albert autogramom, és most már nem is lesz. A Császár, utoljára még egyszer bolondot csinált mindenkiből. Szokás szerint – mint fénykorában oly sokszor tette – halomra dőltek előtte a védők és még csapattársai sem sejtették, hogy az utolsó cselt követő lövése nem a kapuban landol, hanem valahol a végtelenben.