Szerelmi háromszögről szóló darabot néztem tegnap este
Békéscsabán. Régi barátom rendezte, Seregi Zoli, akit gyermekkoromban sokszor azonosítottam önmagammal. Ugyanis ő játszotta a Tüskevárban Tutajost. Néha, kiskamasz álmaimban ott jártam a Kis Balatonon, és Bánhidi Laci bácsival ladikoztam… Később „Tutajossal” a Főiskolán évfolyamtársak lettünk.
Szóval tegnap este Neil Simon Kapj el című darabját néztem, ami szerintem nem a szerző legjobb műve, Miskolcon is készült belőle egy felejthető változat a kilencvenes évek elején. (Eleve ott elbukott a dolog, hogy miközben a darab a férfi-nő kapcsolatról/ kapcsolatokról szól, egy vállaltan homoszexuális színész játszotta a „férfit”…! És egy homoszexuális volt a rendező. Akik a különböző neműek kapcsolatairól annyit sem tudhatnak, mint mi az övéikéről. S miközben a darab férfi-nő szerelemről szól, a színpadon alig néztek egymásra a partnerek… de ez rég volt, felejtős.)
Itt azonban Szomor Gyuri játszotta a férfit. (Akivel én is dolgoztam színpadon, Miskolcon, amikor beugrott Sasvári Sanyi helyett a Mária Evangéliuma című rockoperába, melyben Jánost játszottam anno… de szép időszak volt, Istenem…!) Szomor tegnap nagyszerűen játszott. Olyan hitelesen, mintha nem is színészt láttam volna a színpadon, hanem egy embert. Olyan szomorú arccal játszott, hogy abból nem is remélhettünk volna boldog véget. (Sajnos lett.) A történet pedig: egy szerelmi háromszög… ahol a harmadik személyről csak beszélnek, telefonálnak vele, de soha sem látható. Ez a két művész (mert, hogy művészekről van szó a sztoriban) ilyeneket üvöltenek egymás arcába: „Te túl normális vagy hozzám, menj vissza Leon-hoz!”, Majd később a nő imigyen üvölt: „Te vagy túl normális hozzám, maradj meg a hangszerednél, a zongorádnál!…” satöbbi. Úgy vergődnek egymás iránti szerelmük és haragjuk ragacsában, mint legyek a légypapíron. Külön-külön légypapíron. Az egész darab remekül, könnyedén van megírva, ugyanígy játszva. Arról a színészek nem tehetnek, hogy Simon eltaknyolta a darab utolsó tíz percét. Mert happy end-et írt, és nem a valóságot. Merthogy két ilyen szeszélyes, szenvedélyes és egyaránt tehetséges művész nem maradhat együtt… ! Amikor Sereginek ezt elmondtam a tegnap esti banketten, így válaszolt: „ a közönség ragaszkodik derűs feloldáshoz, szereti a happy end-et.”
Csak éppen az élet másmilyen. És a színháznak a valóságot kellene tükröznie – kettős tükör által, homályosan… vagy élesen… Ebből lehet csak színpadi igazság.
Érzelmeik légypapírján vergődő emberlegyeket kellett volna látni tegnap este a színpadon. Nem pedig egymásra boruló unalmas happy end-el elhazudni a valóságot.