Most elmesélem neked Barátom (remélem nem untál még

 rá a múltam folytonos megidézésére, ami többségében a lelkiismeret furdalásából adódik, ha ráuntál, szólj!) Elmesélem, hogyan ismerkedtem meg első feleségemmel, Lilla anyjával.

 

Elegem volt az asztalon alvásból, a hazudozásokból, a bizonytalan tisztaságú vaginákból, elegem a kupacokban gyűlő mosatlan ruhákból, húgyfoltos gatyákból, a büfékajákból, a parkok padján megevett szomorú és vizenyős szendvicsekből. Otthont akartam. Fürdőszobával! Asszonyt akartam. Nem csak az említett lustasági szempontok miatt. Szeretni akartam azt az asszonyt. Nem dugdosnivalót, abból volt dögivel. Nem csak egy nőt akartam. Feleséget akartam.
A Largo nevű diszkóba csak nagynéha mentem le, mert a hangos zene még inkább feszítette kikezdett idegeimet, de azon az estén ott kötöttem ki. Előző nap, hosszú idő után, meg is tudtam fürödni, és ez az új helyzet növelte a komfortérzetemet, és alapját teremtette némi önbecsülésnek.
A pultnál vettem egy üveg fehérbort, nyakon ragadtam, és megálltam a lépcsőfeljárónál, mely a tánchelyiségből vezetett az italozóhoz. Odalent mélyen dübörgött a zene, és időnként lányok és párok jöttek fel onnan, mintha csak az alvilágból érkeznének. És néha egyenként és párosával tűntek el a lépcső alján, beleveszve a mélyvörös, füstös dübörgésbe.
Egy nő jött felfelé a lépcsőn a táncolók alvilága felől. Fénylett a szeme. Már a lépcső aljáról látszott, hogy fénylik a szeme. Felért a legfelső lépcsőfokra… és odaköszönt nekem!
Hoppá, várj már, jól hallottam, ez a nő, felrúgva a konvenciókat, vagy minekhívjákokat, előre köszön nekem…? Egészen biztos voltam benne, hogy még sosem találkoztunk. Mégis ismerős volt. Az a fajta ismerősség ez, amikor a sejtjeink emlékeznek valami réges-régi találkozásra, ahol sem ő, sem én nem voltunk jelen, mégis mindketten ott voltunk elődeinkben.
Utánaeredtem. Láttam, hogy a pultnál kér egy kólát, aztán fél fenékkel a bárszékre cuppan, és e mozdulatának volt valami keresetlen érzékisége.
Odaálltam mellé. Nem sokat tököltem, odafordultam hozzá.
– Szeretnék veled élni! – kiáltottam az arcába, hogy túlharsogjam a zenét. Szándékosan leheltem rá, hogy érezze rajtam a savanyú borszagot, mert tapasztalatból tudtam, hogy minden borok közül a rizling büdösíti leginkább a leheletet. Jobb, ha már most megszokja.
– Ha megkéred a kezemet a szüleimtől…! – kiáltotta vissza, elég hangosan ahhoz, hogy kizárható legyen a félrehallás lehetősége. S még hozzátette: Láttalak a Zöldhajúban, és még egyszer meg fogom nézni.
Együtt mentünk hazafelé. Nem kísértem haza, a színház közelében lakott, a kertvárosi részen. Elköszöntünk egymástól azzal a megállapodással, hogy a jövő héten eleget teszek a polgári erkölcs elvárásainak, elmegyek hozzájuk, s anyuka kívánsága szerint megkérem a lánya kezét. Már eltávolodott a sötét utcán, csak a léptei kopogását hallottam, amikor egy, számomra valójában mellékes adat hiánya jutott eszembe.
– Hogy hívnak? – kiáltottam bele a vaksötétbe. Valamit visszakiáltott.
– Magda?
– Nem. Amanda!
Jó, kicsit beljebb vagyunk, van menyasszonyom, már a nevét is tudom, hacsak nem hallottam félre.

Tegnapelőtti jegyzetemben elmeséltem, hogyan történt a „háztűznéző.” Legközelebb pedig arról mesélek, mi történt utána.

Calvero