Minden színésznek vannak
előadás előtti szertartásai. Van, aki imádkozik, mások jógáznak, beszédgyakorlatokat végeznek… Csortos Gyula, a huszadik század első felének legendás alakja orális szolgáltatásokat vett igénybe előadás előtt. Az e célra bérelt cselédlány, megfelelő anyagi javadalmazás ellenében, minden előadás előtt fél órával bekopogott Csortos öltözőjének ajtaján, tessékre bement, gondosan bezárta maga mögött az ajtót, és nekifogott. Egyik este aztán a szokottnál bátortalanabb kopogás után egy ismeretlen cselédlány lépett be az öltözőbe, elfogódottan, szemlesütve köszönt, bemutatkozott s elmondta, hogy a barátnője beteg, „teccik tudni, valami sebecske jött ki a szája sarkán, valami herpesz, vagy hogy híjják”, s őt kérte meg, ugorna be helyette. Csortos hosszan tűnődött, vajon ilyen komoly, mondhatnánk bizalmi munkát lehet-e ismeretlenre bízni, hisz az előadás sikere függ a művelet szakszerűségétől. Tűnődés után bólintott, „a feelaadaatot ismeri?”, kérdezte a lánytól a maga vontatott beszédmodorában, mire a lány is bólintott a fejével. „Akkor tessék lefáradni”, mutatott kezével terebélyes pocakja elé a padlóra, mire a lány letérdelt, gyors és célratörő kézmozdulatokkal kibugyolálta a feladat ellátásához szükséges eszközt… és megint bólintott a fejével. Érzékien dolgozott, majd kis idő múlva ábrándosan felnézett, és jó hangosan felsóhajtott: „Haj, ha édesanyám látná, hogy nekem milyen nagy művész udvarol!” Darabig merengett ezen, aztán visszabukott munkájához. A történet kimenetelének ismeretében gyanítható, hogy a beugró lány nem végezte megfelelő színvonalon a feladatát, ne, ne ítéljünk szigorúan, hisz mi tudjuk, hogy beugrani nem könnyű, sőt nagyon is hálátlan dolog. Ezért történhetett meg az a malőr, hogy az agg mester egyszer csak bóbiskolni kezdett, s elaludt. A lány minden technikai tudását latba vetve harcolt az anyaggal, s az eredmény nem is maradt el. Amikor érezte, hogy a művész a végkifejlet felé közeledik, nehogy szorgoskodása hiábavaló legyen, Csortos kabátujját rángatva ébresztgetni kezdte: „Művész úr!, művész úr ébredjen fel, élvezni tetszik!”
Miközben a rendező ezt az anekdotát mesélte nekem a miskolci színház büféjében (fedje titok a rendező nevét), eközben az asztalunknál ülő primadonna húsos, közönségesnek mondható, mégis szép, szabályos arcát figyeltem. Amikor a történet a sikamlósabb részhez érkezett, a színésznő megnyalta az ajkát, és szemében egyszerű érdeklődés gyúlt, mint mikor a háziasszony valami ínycsiklandó receptet hallgat. Nyelt egyet, nyelvével csettintett, de a történet humora láthatólag kevésbé hatolt át a tudatán. A rendező anekdotáját régről ismertem, úgyhogy továbbra is lopva néztem a primadonnát, a „príma primadonnát” (LGT), a színház primadonnáját, a vezető színésznőt. Aki igaz, szeret paradicsommadárnak öltözni, civilben is jelmezben járni, imád tekintélyes emberek társaságában mutatkozni, kiknek tekintélyébe kapaszkodva magasabban lebeghet, s ezért cserébe kiszolgálja őket női mivoltának teljes tárházával. De minden arcvillanása, mozdulata és szava elárulja, ki is ő. Látni vélem őt az izzadt ingben szenet lapátoló apja mellett, s látom az anyját is, aki büszkén mutogatja a szomszédoknak lánya fényképét. És látom őt magát, amikor otthon, a vidéki kisvárosban, ahogy lemállik róla ez a máz, ez a görcsös megfelelni akarás. Most, ahogy vastagon lealapozott arcára nézek, látom rajta a szorongást, hogy most kell torkon ragadni a szerencsét, marokra fogni, s nem engedni, hisz ketyeg már a biológiai óra. Most kell sok főszerepet játszani, nem is annyira a színészi becsvágy késztetésére, nem a karrier miatt, mert az úgysem tart sokáig. Mert a színházban hamvas és fiatal színésznőkre van szükség, középkorúból legfeljebb néhányra, abból is inkább a csúnyácska karakter alkatúakra, öreg színésznőből pedig egy színházban csak egy kell, aki az örök nagymamákat játssza, aki tud foghegyen édelegni és hímzett papucsban csoszogni. De neki – tudja ő maga is – nincs drámai fajsúlya, a karakterekhez nem elég csúnya, amije van, az a bujaságot sugárzó szépsége. És ha megkopik buja bája, azzal a színészi pályája is zátonyra fut. Most kell hát megfogni a szerencsét, míg egyetlen tőkéje, a szépsége ép. Most kell férjet fogni, lehetőleg olyant, kinek tekintélye, hatalma van, aki alsó hangon rendező. Vagy igazgató. Vagy egyszerre mindkettő. Az igazgató mondta is a múltkor, hogy kedvesem, ebben az évadban kipróbállak, benned gondolkodom… És e sokat sejtető mondat nemsokára valósággá lesz, beszélik, ő fogja játszani a következő darab főszerepét, és ezzel igencsak le lesz kötelezve, és háláját minden formában ki fogja fejezni. Nézem a primadonna kipirult, kövér arcát, és próbálom elképzelni, ki lesz az a rovarember, aki majd elkábul nektárjának illatától, és beszédül e narancssárga szirmok közé, be a bibéig, és észre sem veszi, hogy e húsevő növény hamvas szirmai bezárulnak fölötte, és foglyul ejtik örökre.
Calvero