Bocsáss meg Barátom, hogy több mint egy hete nem jelentkeztem. A békéscsabai munkám lefoglal, szövegtanulás, veszekedés az igazgatóval… szóval a szokásos. Mert a magyar színházakban az igazgatóknak nem a színészi teljesítmény és kreatívitás a fontos, hanem hogy magaviseletből jeles legyen a színész. Meg hogy kellőképp kinyalja az igazgató seggét. És a magyar színészek többsége is úgy van idomítva, mint a kutya; nyelv ki… Pár nappal ezelőtt például Zsóka közbeszólt a rendelkező próbán, hogy ne álljak a portál mellé, mert ott nem látszom az igazgatói páholyból. Én meg erre azt válaszoltam: leszarom az igazgatót, nem neki játszom majd, hanem a közönségnek, és ha „őfelsége” látni akar, üljön be a nézőtérre. Annyira utálom a megalkuvó, urambátyámos, szakmányban dolgozó magyar színházi szakmát, hogy huhh! Ahol az a legfontosabb és legmagasabb rendű szempont, hogy ki kinek a jóbarátja, baszótársa… régebben elvtársa, ma párttársa…
Tehát itt is megvannak a harcaim, ahogy többnyire mindenhol. A minap például húsz percet kellet várnom a próbateremben, mert a kollégák a büfében gyülekeztek. Én meg utálom a dohányfüstöt. És húsz perc után még csak bocsánatot sem kértek tőlem. Pedig az időt nem lehet bepótolni. Az idő elmúlik. Akkor is ha értelmesen, de méginkább, ha értelmetlenül. Ha ellopják tőled az időt, azt senki sem tudja neked visszaszolgáltatni.
Mindegy. Az a fontos, hogy érzem: a szerepben jó úton haladok. A szerepen kívüli elbaszott létem és életem pedig egyre kevésbé érdekel.
Calvero