Rossz kabalák voltunk Miskolcon,
pedig rengeteget utaztunk az év meccsére, hogy lássuk, miként úszik örömmámorban a város. A Diósgyőrnek ehhez a szebb napokat látott, de sosem lebecsülhető Fradit kellett volna megvernie. Amit viszont a két tábor összeszurkolt, arra nincsen szó, úgy éreztük magunkat, mint egy igazi futballmeccsen.
Ha az ember szíve se nem diósgyőri, se nem fradista, akkor ugyan mi veszi rá arra, hogy a vasárnapi ebéd helyett a Keletiben fagyoskodva várja a fél kettes miskolci IC indulását, majd odaérve még további három-négy órát fagyoskodjon egy Diósgyőr-Ferencváros szuperrangadón? Így is lehet nézni, de úgy is, hogy a diósgyőri hangulatért megéri ennyit szenvedni, legalábbis azt beszélik. Az biztos, hogy telt házas NB I-es meccset nem lát minden nap az ember, itt pedig az lesz.
Rendőrből már a Keletiben is van bőven, pár fradista is feltűnik a jegypénztár körül, ehhez képest mégis nyugiban, nyugdíjasok között utazunk Miskolcig. November 27-én, délután három körül Mezőkövesd környékén zötykölődve tényleg olyan érzése van az embernek, hogy éppen kifelé tart a világból, de aztán szerencsére megérkezünk a Tiszai pályaudvarra. Van még két és fél óránk az év meccséig, de addig el kell jutnunk a szállásunkra, meg kell szereznünk a jegyeinket, meg be kell ülnünk a DVTK drukkerek egyik törzshelyére, a Kata Espressóba. Az előre eltervezett három programpontból ugyan nem minden jön össze, ami meg igen, az sem zökkenőmentesen, de erről majd később-folytatás az index.hu oldalon.