„Egész életemben rejtegettem a diszlexiát , amiről sokáig nem is tudtam, hogy micsoda. Emiatt buktam ki a középiskolából, de összeszorítottam a fogam és bebizonyítottam, hogy nekem akkor is sikerülni fog. Azt mondhatom sikeres üzletember lettem. És most a fiamról derült ki hogy diszlexiás. A fejem verném a falba, annyira bánt, hogy ilyen szörnyű géneket adtam át neki.”
Mi a közös bennük? – a diszlexia
A népesség 5-8 százaléka szenved a (kezeletlen) diszlexia lelki következményeitől, „szövődményeitől.” Mi okozza ezeket? Nem maga a diszlexia, hanem az, hogy a kisgyerek a fontos kulturtechnikák, vagyis az írás, olvasás, számolás megtanulásában tartósan, gyakran végleg lemarad, gyengén teljesít és emiatt bizonytalan, hátrányos kirekesztett stb. helyzetbe kerül az osztályban és a gyakran a családban is.
A tipikus diszes „karrier” akkor kezdődik, amikor a tanító néni és a szülők azzal szembesülnek, hogy az addig „hibátlannak” tartott gyerek messze lemarad a többiektől az írás, olvasás elsajátításában. Hónapok, gyakran évek telnek el érdemi segítség nélkül, a gyerek meg egyre azt hallja: „ha jobban figyelnél, ha jobban akarnád, ha még többet gyakorolnál…” A kívülállók nem is sejtik milyen kétségbeesetten próbál a legtöbb diszlexiás megfelelni. Erőlteti, gyakorolja, de nem megy. Nem megy, mert a népességnek ahhoz az 5-8 százalékához tartozik, akinek – más országokban is – másképp jár az agya, elsősorban a szimbólumok, betűk, számok, dekódolása sokkal nagyobb erőfeszítést követel. Ők is képesek arra, hogy megtanuljanak megfelelően írni, olvasni, számolni, de ehhez több időre, speciális fejlesztésre és hozzáértő segítségre van szükségük, amit azonban az érintettek alig 20 százaléka kap meg. A diszlexiás szellemi képességeit mindez nem érinti, általában kicsit még okosabbak is az átlagnál, de ha nem kapnak idejében segítséget, végzetesen lemaradhatnak a tanulásban.
Kisgyerek az ördögi körben
A legtöbb diszlexiás lassan, de halad, ha van ideje, és nem sürgetik le tudja írni amit kell és ki tudja olvasni. De sürgetik. Gyorsabban, ne maradj le, a többiek már rég kész vannak! Kialakul a mindenáron, gyorsan valamit produkálni ördögi köre. Gyorsan leírja, sokszor összevissza azt, ami eszébe jut. Olvassa, amire emlékszik az előző felolvasásból, végződéseket, ragokat akár szavakat találgat – megpróbálja túlélni a szégyent, hogy neki nem megy.
Ráadásul a diszlexiás „mássága” gyakran a nyelvhasználat bizonytalanságaiban is megnyilvánul. Nehezére esik megtalálni a megfelelő szót, vagy kis beszédhibája van, ügyetlenebb a társas helyzetekben, akár a testbeszéd „olvasása” sem tökéletes. Gyakran megfigyelhető, hogy nehezebben emlékeznek események sorrendiségére, tévesztik azokat, másként mesélik el a történteket. Mindez kapcsolódhat térbeli, mozgásos ügyetlenséghez is. Nem tud rajzolni, ezért kerüli, ezért nem is fejlődik benne. Ez a sok apró másság már az iskolás kor előtt is megnehezíti a gyerek életét: kevesebben akarnak vele játszani, ettől elbizonytalanodik, ettől még inkább háttérbe szorul.
Amikor csak a test panaszkodik
Ráadásul a diszlexiás teljesítménye elképesztően ingadozhat is. Ugyanaz a gyerek egyik nap szinte hibátlanul olvas, másnap érthetetlen nyökögést produkál. Kiválóan megold matematikai feladatokat, de képtelen pontosan lemásolni egy ötjegyű számot. Az írásképe óránként változhat az elfogadhatótól a teljesen szétesettig.
Ha idejében, vagyis 8-9 éves korig elkezdődik a szakszerű és megfelelően intenzív fejlesztés, és a gyerek is tapasztalja a javulást, akkor elkerülhető a tartós lelki következmények kialakulása. Sajnos ez a ritkább változat. Sokkal gyakoribb, hogy az alsó tagozat végére a diszlexiás gyerekben kialakul a saját „fogyatékosságának” a tudata. Butának, lustának, szellemileg visszamaradottnak tartja magát a legtöbb érintett, még ha rögtön nem is vallja be. A lányoknál gyakoribbak a pszichoszomatikus tünetek: fejfájás, izzadás, gyomorpanaszok, ok nélküli láz, szédülés. A fiúk egy része külsővé fordítja a haragot: ők lesznek a „rossz gyerekek. A lelki terheket sokszor otthon borítják a szőnyegre, a diszlexiások szinte folyamatosan súlyos konfliktusban vannak a szüleikkel. Ha a szülők megértők, az kicsit javít a helyzeten, ha nem, akkor rémálommá válhat az együttélés.
Nem az akaraton múlik
Ha hasonlatot keresünk egy kezeletlen diszlexiás kamasz lelkiállapotának a leírására, akkor képzeljük el, amikor egy tolókocsis embernek azt mondják, hogy járjon, és ne szimuláljon, mozgáskorlátozottságát tagadják, kinevetik. Ilyen értelemben rosszabb a helyzete, mintha valódi testi, szellemi fogyatékossága lenne, hiszen az ilyen személyekkel szemben a környezet általában nem támaszt teljesíthetetlen elvárásokat. A diszlexiásról sokan, akár a tanárai, szülei is azt tartják, hogy akarattal leküzdhetné az egészet.
Nem csoda hogy nagyon sok diszlexiásnál kimutatható a depresszió enyhébb vagy súlyosabb formája. A depressziós gyerek és kamasz azonban nem szomorú, letargikus, mint a felnőttek ugyanilyen állapotban, hanem inkább túl aktív, dühös, szabályszegő, keresi a konfliktust – így leplezi lelki fájdalmát. Amikor azonban mégis megnyílnak, mindig az derül ki, hogy nagyon rossz véleményük van saját magukról, és az egész világról, nem találnak élvezetes dolgokat az életükben és nem is reménykednek abban, hogy a sorsuk lényegesen jobbra fordul, nincsenek terveik.
Hősies anyák a háttérben
Nagyon sokan kibuknak a középiskolából, vagy már be sem kerülnek. A kiemelkedően jó képességűek, és azok, akiknek a hősies szülők, többnyire az anyák felolvassák a tankönyvet, eljutnak az egyetemekre is. De még a tanulásban, vállalkozásban, vagy más területen sikeresek is az életükön végighúzódó sötét árnyéknak élik meg diszlexiájukat, örökös szégyen, zavar, bűntudat, harag, a leleplezéstől való félelem tapad hozzá.
A szülők azzal tehetik a legtöbbet a lelki szövődmények elkerülésért, ha alaposan megismerik ennek a tanulási zavarnak a mibenlétét, és mihamarabb megfelelő fejlesztő szakembert keresnek a gyereknek. Ha türelemmel bátorítják, erősítik a gyereküket a diszlexiával való küzdelem évei alatt. Ha segítik, hogy a gyerek találjon magának olyan hobbit, sportot, kreatív elfoglaltságot, amit nem akadályoz a diszlexia. Ha elfogadják a tényt, hogy a diszlexia jelentősen befolyásolhatja a gyerek későbbi pályaválasztását, és tiszteletben tartják ezeket a korlátokat.
Ronald D. Davis 1994-ben publikált, s csakhamar bestsellerré vált műve, a „The gift of dyslexia”, a Diszlexia ajándéka című könyvében a diszlexia azon pozitív aspektusaira hívja fel a figyelmet, amelyeket ha nem rombol le vagy nem nyilvánít értéktelennek az iskola, esetleg a családi környezet, akkor a normálisnál magasabb intelligenciát és sokféle területen kivételes kreatív képességeket eredményezhet. Azt állítja, hogy a normális ember agyműködése tulajdonképpen limitált a diszlexiásokéval összehasonlítva. Davis szerint a diszlexiások agya pontosan úgy működik, mint a legnagyobb zseniké, bár hozzáteszi, hogy természetesen nem lesz minden diszlexiásból feltétlenül zseni. Ugyanaz az agyműködés, ami kimagasló szellemi produktumot alkothat, okozhatja a diszlexiások problémáit, vagyis az írási, az olvasási és a számolási nehézségeket. Mint hangsúlyozza, sokan közülük szembetűnően tehetségesek a művészetekben, a számítástechnikában vagy a tudományos élet más területén.
Davis szerint az alábbi tulajdonságok jellemzik a diszlexiások „észjárását”
Az átlagost felülmúló kreativitás (könnyedén alakítják át az észleléseket).
Multidimenzionálisan (minden érzéküket használva) gondolkodnak és tapasztalnak.
Jól látják a környezetük problémáit, strukturáltabb a gondolkodásuk.
Képekben gondolkodnak szavak helyett, az átlagnál fejlettebb a vizualitásuk.
Élénk képzelőerejük, másokénál színesebb fantáziájuk van.
Intuitívak és éleslátásúak.
A gondolatot, mint realitást, mint valóságot élik meg.
Az átlagembernél kíváncsibbak.