Megérkeztem a kijelölt terephelyszínre (Miskolc, Vasgyár, Számozott utcák, a 9., 8., 7., 6. utca). Első napon kötelez ő terepmunka keretén belül célom a felderítés. Hogyan a legegyszerűbb eljutni a településre? Az utazás mennyi időt vesz igénybe? Milyen a település felépítése? Hova lesz célszerű visszatérni a következő alkalommal? Milyen lesz az emberek reakciója, ha meglátnak minket? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések egyértelműen adottak voltak.
Nagyobbnak képzeltem ezeknek az utcáknak a hosszát. Átlagosan egy utca jobb és bal oldalán 5-8 ház van. Az utcák betonozottak. Minden utcában van egy régi típusú közkút, amit az ott élő emberek napi rendszerességgel használnak. (Mivel a házakba nem vezették be külön a vizet.) Kívülről a házak állapota nagyon rossz. A vakolat repedezett, vagy már leomlott a házfalról. Az ajtókról néha hiányzik a kilincs, az ablakok fakeretei megviseltek, nem egy helyről hiányzik az ablaküveg is. A hiányzó részt műanyag zsákkal vagy falemezzel pótolták. Szinte minden utcában a házak állapotára ez a jellemző, persze vannak jobb állapotban lévők is. Minden utcában láttam ikerházat, amit szintén nem vártam. A házak egytől egyig földszintesek. Minden házhoz vagy házrészhez egy széles nagy udvar tartozik. Igaz, a rossz áprilisi időjárás miatt nem tudtam megállapítani, milyen kertművelők az utcák lakosai, de összefüggő fűfelületet egyetlen egy udvarban sem láttam. A házhoz tartozó kapuknak két csoportja van. Az első csoportba tartoznak azok a kapuk, melyeknek nincs funkciójuk. Félig-meddig lógnak a tartóvason, teljesen a kerítéshez szorulva. Az udvarokba a ki- és bejutásnak nincs semmi akadálya. A másik csoportba tartozó kapuk erős (vagy nem olyan erős) zárral vannak biztosítva. A be- és kijutás csak akkor lehetséges, ha a tulajdonos és két-három kutyája akarja.
Ez két végletes példa, és azt sem mondhatnám, hogy ezek lennének a leggyakoribbak, viszont tény, hogy minden utcában van legalább egy ilyen, és egy olyan. Egyetlen egy gépkocsit sem láttam a 8., 9. utcákban. Sem az udvarokban állni, sem az utcákon elhaladni. Nagy gyerekcsapat játszott az utca közepén. Néha elsétált egy kerékpárját toló ember, aki nagy batyuját az ülésre erősítette. Az emberek persze felfigyeltek rám. Azt hiszem, hogy két csoporttársam jelenlétét megszokva egy újabb fehér nőszemély nem jelentett számukra nagy meglepetést.
A szegénység megrekedt állapotát éreztem. A megrekedtség alatt azt értem, hogy erre a környékre már nem jön senki, és nem megy el senki. A kérdőívek kitöltésére nem volt lehetőségem, ezért elhalasztottam a következő napra.
április 6. vasárnap, 10 óra
Két csoporttársammal mentünk a 9. utca területére. Az utca közepén a gyerekcsapat rögtön meglátott minket. Egy öreg bácsi elhúzta a függönyt, és kibámult az ablakon. Úgy éreztem, hogy hátráltat minket a munkánkban, ha együtt maradunk. Szétszéledtünk. Felosztottuk magunk között a házakat. Én a 9. utca 22-es házszámú részt kaptam. Szerencsémre ott játszottak a gyerekek, akik illedelmesen köszöntek. Mivel új arc voltam, ezért rögtön megrohamoztak kérdéseikkel. Ki vagyok? Mi vagyok? Mit akarok? stb. A gyerekektől kérdeztem meg, hogy ki lakik a 22-es házban, és az egyik kislány pont ott lakott. Készségesen bekísért az udvarba, és beszólt édesanyjának az ajtón, hogy egy néni beszélni akar vele. Végig futott az agyamon, hogy jó lesz-e vagy sem, hogy a kislányt „használom ki” a bejutáshoz. Spontán és gyorsan peregtek az események, nem volt beleszólásom a dolgok alakulásába. Vártam az ajtó előtt. Egy fiatal, állapotos nő lépett ki, két kezében egy fazekat tartva. Nyújtottam a kezem, miközben bemutatkoztam és hadartam az általam jónak tartott és bevált szöveget, amivel talán elnyerhetem ezeknek az embereknek a bizalmát és beengednek otthonukban egy kérdőív kitöltésének erejéig. Szorongva nyújtotta ő is (lenézett a kezére, rosszallóan bólogatott, hogy a keze vizes és koszos). Nagyon közvetlen interakció alakult ki, amire még álmaimban sem gondoltam volna. A bizalmatlanság akadályának ledöntése egyszerűen és könnyen ment. Rögtön behívott a házba, az ajtó a konyhába vezetett. A „sparheton” – meleg vastálca a kályharész fölött – készült a vasárnapi ebéd. A szegényes felszerelésű konyhán keresztül a nappaliba vezetett, miközben hívta férjét, hogy inkább vele beszéljek. A nappalijuk nagy meglepetést okozott. Szegényes külső, szegényes belsőt takart. Ez az ok-okozati viszony megdőlt, amikor megláttam a szobát. Kárpitozott, mintázott bútoregyüttes, padlószőnyeg, faragott, üvegezett fa szekrénysor tárult a szemem elé. A részletesebb megfigyelésre nem volt lehetőségem, mert várták a kérdéseimet. Engem a fő helyre, a tévével szembeni fotelba ültettek.
Felolvastam a kérdéseket, ketten megvitatták, és az egységes választ írhattam be. Véleménykülönbség a gyerekszámnál merült fel. A férfi kettőt, míg a feleség hármat mondott. Egy négy gyerekes nagycsalád képét láttam. A kérdés az, mire elég ez a félóra? Talán csak arra, hogy kitöltsenek egy kérdőívet.
Az udvarból kijövet észrevettem, hogy több egymástól különálló lakrész tartozik egy portához. Ez a többi udvar esetében is így van. Egy házban több család él, különálló lakrészekben, egységesen használva az udvart. Mivel csoporttársaim a 9. utcai házait már meglátogatták, ezért átmentem a 8. utcába, becsöngettem az első házba.
A dupla zárral biztosított kapuhoz egy idősebb nő jött ki (magyar származású), de udvariasan visszautasított. Továbbmenve, egy kapun kívül álló idős embert kérdeztem meg, hogy kitöltené-e a kérdőívet. Szerintem nem értett pontosan, mert kitárta előttem a kaput, és a belső udvarra vezetett. A belső lakrész ajtaján bekopogtatott, nem válaszolt senki, majd az ablakon zörgetett be. Ekkor kijött egy ősz hajú nő, óriási szemüveget viselt. Bemutatkoztam, ő is készségesen állt rendelkezésemre. Bevezetett a konyhába, ahol ugyanúgy a vastálcán rotyogott a vasárnapi ebéd. A kislányával tanultak. Villámgyorsan elpakolta a könyveket, és leültünk az asztalhoz. Azt hiszem félt a ráváró kérdésektől és tőlem is. Mikor kiderült, hogy a kérdések nem feszegetnek olyan témát, ami kínosan érintené, megnyugodott. A kislány, Orsi is válaszolt a kérdésekre. Nagyon tetszett neki, hogy mindenre tudná a választ. A kérdésekhez kapcsolódó megjegyzésekből kiderült, hogy az asszony élettársi viszonyban él, és ideiglenesen tartózkodik a 8. utcában. Mivel úgy éreztem, hogy egy mélyebb bizalom kialakulhat az asszony és köztem – a szimpátia vagy egyéb okok miatt -, ezért megkértem, hogy szakítson időt még rám. Holnap 9-10 óra körül beszéltünk meg egy újabb időpontot. Foglalkozási interjút készítek vele.
Átmentem az utca túloldalára. Véletlenszerűen bementem egy udvarra. Ott zörgettem, kiabáltam, majd kijött egy alacsony növésű határozott nő, és elküldött, mert dolga volt.
Bementem egy másik udvarba. A szélső oldalon volt egy lapos tetejű házikó, a tetőn egy fiatal férfi dolgozott. A tévéantennát próbálta visszaállítani a helyére, ami a nagy széltől elmozdult. Felköszöntem. Beküldött a házba. Egy fiatal állapotos asszonyka jött ki. A nappaliban egy hatalmas sima felületű ágy volt, az asztalon egy fél kenyérhéj, morzsa származékaival. A tévé halkan zümmögött. A 21 éves fiatal nő szerényen megkért, hogy segítsek neki a kérdések megválaszolásában. A kérdőív felénél tartottunk, amikor belépett a férfi. Ránézett a tévéképernyőre, váltott néhány szót a feleségével, hogy azóta változott-e a kép minősége, mióta fent ügyködik a tetőn. Majd bizalmatlanul megkérdezte tőlem: „Mégis ez hova megy?” Biztosítottam, hogy oktatási célokra. Rábólintott, és visszament a tetőre. Ez az asszony volt a legszimpatikusabb a nap folyamán. Ő lett a kedvencem.
Továbbmentem az utcán. A legszélső jobb oldali ház udvarán dolgozott valaki. Azért tűnt fel, mert az utcáról egy kerékpáros köszönt befelé. A köszönés barátságos hangsúlyából az derült ki számomra, hogy egy olyan ember lakhat abban a házban, akit mindenki jól ismer a környéken. Én is meg akartam ismerni. Beköszöntem. Egy idős ember jött oda hozzám. Nem akarta a kérdőívet kitölteni, mert éppen a kerékpárját javította. Mégis sikerült meggyőznöm azzal, hogy nem tart sokáig. Nem engedett be, a kerítésen keresztül beszélgettünk. Nagyon nehéz dolgom volt, fújt a szél, hideg volt, és ezer dologgal a kezemben nem tudtam odafigyelni teljes odaadással. Azért összességében sikerült. Ő volt az egyetlen férfi, aki azt felelte, hogy neki csak lánygyermek kellene, mert nem kerülne annyiba, mint a munkanélküli fia. 12 órakor hagytuk el a számozott utcák területét.
Egyelőre az a véleményem, melyet a viszonylag állandó kommunikáció alakított ki az ott lakókkal, hogy nagyon jól kutatható terep. Az emberek többsége közvetlen és nyitott. Érdemi és hiteles leíró munka születhet az adott terepről. A kérdőívek kérdéseire adott azonos válaszok is újabb kérdéseket generálnak a jelenlegi állapot viszonylatában. A kérdésekre adott válaszok azt bizonyítják, hogy az itt élő emberek nagyon ragaszkodnak Miskolchoz. Miskolcon belül költöznének (főleg Diósgyőrbe), ha lenne rá lehetőségük. Persze ez még négy kérdőívből nem derül ki, csak önkéntelenül elméláztam az azonos válaszokon. Az egyik kérdésre adott válaszok is megleptek. Ugyanis határozottan nem tartják magukat más etnikumba tartozónak a magyaron kívül. Miért nem tartják magukat roma származásúaknak? Valójában roma származásúak, csak különféle okok miatt nem vállalják fel? Mik lehetnek ezek az okok? Vagy egyszerűen nem értik a kérdést?
A nap délelőtti részében nagyon jó tapasztalatokat szerezhettem. Beszélhettem egy házaspárral, két nővel, egy férfivel, és két helyről utasítottak vissza. A gyerekek, pedig megismernek, ha visszamegyek holnap.
április 7. hétfő, 9 óra
B. nénivel 9 óra 45 perckor kezdtük el az interjút. Elmagyaráztam újból, hogy nem lesz semmi hátránya a beszélgetésből. Nem volt kifogása a diktafon ellen, aminek nagyon örültem. Néha megkért, hogy kapcsoljam ki. Ekkor olyan téma merült fel, mely kínosan érintette a kérdezett személyét, ezért nem lehetett pontosan rögzíteni. Az első kikapcsolás: a bankjegy bedobó történet. Definiálta, hogy mi is ez. Leragasztják a bankjegyet és a kidudorodó részekből lehet tudni, hogy hamis, vagy sem. Nem rögzíthettem a szomszédokról szóló panasz áradatot sem. Akik tönkre tették a gyönyörű kertjét (az utca lakói csodájára jártak), amit fényképen is megmutatott. Akik nem melegvízben mosnak. Akik betörték az ablakát, egyszer azért, mert az éhség rávitte őket, másodszor azért, mert nem adott nekik enni, harmadszor azért, hogy kilophassák a hűtőjéből a sütit és a többi „kaját”, amikor nem volt otthon senki. A szomszédnő rámászott az élettársára, aki szintén roma származású, és elszedte tőle a család összes pénzét. „Fillér nélkül maradtam, Karácsonykor.”
A szomszédasszony elmondta B. élettársának, hogy tegnap délelőtt beszélgettünk – Tehát B. engem a cigányok ellen uszított, mivel hozzájuk nem mentem be. A kislánya védte meg az anyját a dühöngő, hazaérkező apától. Teljesen ledöbbentem, hogy egy kérdőív miatt ekkora baj érhet egy embert. Megkérdeztem tőle, mit tehetnék ebben az ügyben. A szomszédokkal is kitöltünk egy kérdőívet, és mindenki megnyugodhat. De óvott ettől az ötlettől, mert ma kapják meg a családi és egyéb pótlékot, ilyenkor rendszeresen részegen jönnek haza. Lopnak, csalnak, hazudnak, egyszóval nem lehet mellettük megmaradni. De kénytelen. A beszélgetés közben kávét főzött. Benyúlt az asztal alá és egy vödörből merített vizet a forraláshoz. Kint készítette el a rezsón, mert ott gyorsabb. Egyedül maradtam a szobában, ezért volt időm figyelmesebben körülnézni. Az asztal alatt két vödör víz, a szék alatt felaprított tüzelő. Valószínűleg, ahol voltunk a konyha, amit fürdőszobaként és hálószobaként is használnak. A fal mennyezetét megfogta a füst. Elmagyarázta, hogy a nagy tél miatt kellett behúzódniuk ide. De a szomszédokkal együtt használják a kéményt, ezért feketedtek be ennyire.
Az édesapja haláláért magát okolta. Felzaklatta a visszaemlékezés. Csak én ittam kávét, magának nem készített. Felvilágosított, hogy 220-as vérnyomással nem lehet. Az orvos mondta rá, hogy egy olyan arcra, mint az övé, azt mondják: alkoholista, viszont ez csak a magas vérnyomás miatt van. Az interjú végén bevallotta, hogy ő is iszik, de a kenyér az első mindenkor.
Örültem ennek a beszélgetésnek, mert úgy éreztem, hogy hiteles monológot tudok rögzíteni és interpretálni a 8. utcából magamnak és a világnak. Majd kiderül? 11. 45-kor végeztünk.
Kiértem az udvarból, amikor egy öregasszony kiabált nekem, hogy őt is meg kell kérdeznem. Megkérdeztem. A fél szeme hiányzott a néninek. Veseelégtelenség miatt vesztette el szeme világát. A kivel beszéli meg könnyen a problémáit? kérdésre váratlan volt reakciója. 11 testvére van, legtöbbjük az utcákban lakik. Csak köszönnek egymásnak. A kórházba senki nem ment el meglátogatni, csak egyik öccse, de ő is öt percet volt nála. „Testvérek az ilyenek?” Közben B. néni kijött az utcára. Az öreg hölgy tudta, hogy B. néninél voltam. Pár szóval jellemezte az asszonyt: „Alkoholista, de különb, mint a többiek.”
Vigyorgó arcok figyeltek bennünket. Biztos megtudja az egész utca, hogy diákok „munkálkodnak” a
környéken.
Átmentünk a 7. utcába. Egy öregember az ablakban álldogált. Zoltán bácsit is meg kellett kérdezni. Magyar származású rokkantnyugdíjas bácsi elkezdett sírni, zokogni a „Kivel beszéli meg a problémáit?” kérdésre. Nagyon megijedtem, azt hittem infarktusa van. Megkérdeztem, hogy segíthettek-e valamiben, hívjak-e mentőt? A rosszul létnek az oka, hogy egyszerűen nincs már senkije, akivel megbeszélhetné a problémáit feleségén kívül.
Nagyon szomorú és fáradt voltam. Tovább mentünk, bekopogtunk egy ajtón. Két fiatal roma származású ember állt előttünk. Az egyik dülöngélve szólt a többieknek és négy férfi állt velünk szemben. Elmondtam, hogy mit szeretnék tőlük. Megláttam egy női arcot a háttérben, ezért bátrabban léptem be az ajtón. A félelmem alaptalan volt. Egy család férfitagjaival beszélhettem, míg a fiatal lány csirkecombokat rántott ki ebédre. A genealógiai interjú kérdéseit mindannyian élvezték. Kiegészítették egymás emlékezetét. Az öcs, ego testvére, bátyja hiányos emlék képeit egészítette ki. A fiatal fiúk leginkább a foglalkozásokra emlékeztek. A lány a konyhában nevetgetett a családtagok válaszain. Általában a piaccal volt kapcsolatos a családi vállalkozók munkája. Ez volt az első ház, ahol megemlítették a piacot, mint megélhetési forrást. A többiek, akikkel eddig beszéltünk, vagy nem járnak sehová, vagy annyira evidensnek tartják, hogy a piacra járnak, hogy meg sem említették.
április. 8 kedd, 10 óra
Lelkiismeretfurdalásom volt B. néni miatt. Arra gondoltam, hogy megint „kaphatott” az élettársától, hogy újból beszélt velem. Vissza akartam menni, hogy egy üres ívet adjak neki, amit meg tud mutatni a párjának, hogy ártatlan az őt érő vádakban. Az utcában nem volt senki. Azt éreztem, hogy az embereknek már elegük lehet belőlünk és elbújnak a házaikban. Bementem B. nénihez. Zörgettem, nem jött ki senki. Kiabáltam-semmi. Kijött a szomszéd kutya, leült mellém és elkezdett ugatni. Egész életemben volt kutyám tudtam, ha megmozdulok harapni fog. Ezért mozdulatlan maradtam és parancsolóan utasítottam, hogy menjen be a házba. 15 percig álltunk így egymás mellett. Végre kijött a szomszéd kisfiú és megfogta kutyáját. Ezek után nem volt kedvem visszamenni. De szerdán megpróbálom újra.
Nem volt otthon senki. Valószínű, hogy kedd piacnap, ezért nem találunk senkit az elnéptelenedett utcákon.
Átmentünk a 6. utcába. Együtt maradtunk. 2-2 kérdőívet és egy genealógiai interjút kellett befejeznünk a nap végére. így két ház helyett, négy házban jártunk. Az első háznál már tudták, hogy kik vagyunk. Viszont a férfi nem ért rá és átküldött minket a szomszédba. Egy kedves, alacsony roma származású nő nyitott ajtót. Négy kiskorú gyermekét és két testvérét neveli egyedül, mert párja börtönben van. Dávid a legkisebb gyermek „csak becsúszott, már késő volt”, amikor észrevették. 10-12 éves testvéreit nem meri kiengedni 19.00 óra után az utcára, mert elkaphatják őket. Egy anya, aki imádja a gyermekeit. Párjával még levelezésükben is nagyon jól megértik egymást. Nehéz életét úgy minősítette, hogy nem úgy néz ki, mint egy 25 éves nő. Rajzolt egy térképet is. Az oviba vezető utat rajzolta le. Az óvodát elég részletesen rajzolta meg. A lakásban tiszta volt minden. Nem láttam játékokat, igaz a belső szobába nem nézhettem be.
Később bekopogtunk egy másik házba. A szomszédkislány átkiabált, hogy beljebb kell mennünk, mert ezen az ajtón nem hallják a kopogást. Az ajtó mögött egy kis előtérben kabátok lógtak. A belső ajtón is benyitottunk, egy férfi éppen főzött és burgonyát hámozott. Hadarva és hangosan beszélt. Jobb kezéről a középső ujja hiányzott. Véleményem szerint roma származású volt, de nagyon nehezményezte, hogy ennyi cigány lakik errefelé. Panaszkodott, hogy több kérelme bent van a hivatalban, de nem engedélyezik lakásának felújítását. Semmi értelme az egésznek, mert nem csinálnak semmit. Építeni akarnak valamit ide…
Egyik humoros ismerőse, lassan kinyitotta az ajtót és beszólt: RENDŐŐŐŐRSÉG!
Az ételkérésről is beszélt: „Amikor nincs… Kérünk…, Ha nem, akkor nézünk magunk elé.”
A következő háznál is készítettem interjút. Ez a lakás szebb volt, mint az eddigiek. Minden letakarva hímzett, mintás terítőkkel, az egész lakás csillogott, villogott. Az anyával beszéltem. Szerintem ő a háztartás feje. Ez a ház egy nagy családé. A gyerekek már felnőttek, az unokák is ott tébláboltak körülöttünk. Az udvarhoz tartozó kisházakból átjöttek a többiek, hogy meghallgassák, mit mond az anya. Ő és egyik lánya egy hitgyülekezet tagja. Még félénknek éreztem, amikor erről a vallásról beszélt. Ki sem tudta fejezni, hogy miben hisz, annyit mondott róla, hogy ott megnyugszik. Mivel láttam, hogy érdemes, elkészítettem vele a genealógiai interjút is. Mint az előző családban, itt is a család együtt dolgozott a rokonság témán.
április 9. szerda 12 óra
A számozott utcák helyet, most a vasgyári Puskin, Kristály és Sándor utcákba mentünk. Más lakókörnyezet, mint amit eddig megszoktam. Mindig olyan nosztalgikus hangulatot érzek, ha meglátom ezeket a régi, palatetős, pici téglaházakat, legalább egy óráig kerestük az utcákat.
Kopogtattam, kiabáltam, vártam, csöngettem, de nem engedtek be sehova különböző okok miatt. Az egyik ember mosolyogva ingatta a fejét, hogy megint ilyenekkel zaklatják. Már a „kamerás embereknek” is elmondtak mindent. Ezt a részt biztos „bejárták az antropológusok”. De tovább próbálkoztam… Végre a Puskin utcában egy idős néni beengedett. Gondoskodóan kihúzta a széket, hogy helyet foglalhassak és újságot rakott a kérdőív alá, hogy könnyebben írhassak. Fogadásomra a férje lejött az emeletről. Együtt töltötték ki a kérdőívet. Hol a feleség, hol a férj válaszolt.
Véleménykülönbség fel sem merülhetett köztük. A férfi tradicionális munkás családból származott. A Vasgyárban dolgoztak szülei és nagyszülei. Büszkék voltak meglévő vagyonukra: megmutatták az emeletet, a könyveket, az összes szobát… Fel kellett állnom egy székre, kinézve az ablakon láthattam a vasgyári panorámát. Rutinos kérdőív kitöltök voltak mind a ketten. Tapasztaltak lettek a sok látogató miatt. Megkérdezte a férj, hogy mi a véleményem róluk. Meglepett a kérdés.
Mindenhova úgy próbáltam belépni, hogy nincs és nem is lesz véleményem. Csak a látottakat rögzítem és továbbítom. Persze rendelkezem egy értékrendszerrel, hiszen egy meghatározott társadalmi réteghez tartozom. Ezt bírva, körülményeimhez viszonyítva nem nehéz összehasonlítani két különböző „létformát”. A számozott utcák esetében, a más „hozzám” – vagyis egy más társadalmi réteget ismerő és benne élő számára – kulturális különbözőség vagy a szegénység, szociális hátrányosság állapota, erről nem tudok véleményt alkotni, nyilatkozni.
Azt válaszoltam, hogy egy boldog házaspárt látok.
április 10. csütörtök, 10 óra
Kedd óta lelkiismeret furdalásom volt B. néni, az interjúalanyom miatt. Nem tudtam másra gondolni. Ezért elmentem hozzá még egyszer. A kutya miatt elhívtam egy csoporttársamat magammal. Nem akartam még egyszer átélni azt a 15 percet. Otthon volt mindenki: a szapult szomszédok és B. néni. Odaadhattam az üres ívet a szomszédasszonynak és láttam, hogy nincs semmi baja.
Megkönnyebbültem és megnyugodtam. Beszélgettünk Orsiról, 10 éves kislányáról. Hamarosan Orsi is belép abba a korba (13-14 évesen), mikor a környéken anya lehet. Persze ezt a család nem szeretné, ezért B. néninek óvintézkedéseket kellett tennie. A gyereket az iskolából csak neki adhatják ki. Mindenhova elkíséri, mert Orsi elcsavargott már a környék gyerekbandájával iskola után. Két anyától hallottam, hogy a számozott utcákban a korán szülő nők átlagéletkora 13-14 életév. Láthattam a fiatal nőket gyermekeikkel az utcákon.
Megköszöntem B. néninek a segítséget és elbúcsúztunk.
* * *
Nem tudtam semmit a Vasgyárról, a Számozott utcákról. Számozottság – ez is egyfajta kirekesztettség jele. Miért nem kaphatott ez a rész utca neveket? Abból a rövid tájékoztatásból, amit útravalóul kaptunk a kötelező terepre, előrébb juthattam. Valóban korán szülnek az itt élő nők. S legtöbbjüknek 8 általánosuk van. Az utóbbi minden generációra jellemző. A fiatal generációban (20-30 életév között) nem éreztem a „változtatni akarás”-t. Ugyanazt a viselkedési mintát követik, mint szüleik és nagyszüleik. Persze szociális körülményeikből való kilábalás lehetetlensége maga után von egyfajta radikális elkülönülést is. Más időstruktúrában élnek, más értékrenddel. Hogy ennek milyenségét pontosan jellemezhessem a roma-kultúra, a Vasgyár történetének ismerete és a szegénység, mint társadalmi állapot vizsgálata szükséges. Szerencsésnek érzem magam, mert a véletlen kiválasztás során beszélhettem szinte minden mintacsoportba tartozóval: nővel, férfival, romával, magyarral, fiatallal, középkorúval, öreggel, munkanélkülivel és dolgozóval.Most utólag visszaolvasva napi írásaimat, zavar, hogy mindenki beszél mindenkiről. A romák a romákról, a magyarok a romákról. Ha talán felvetettem volna ezt a nagyon ódivatú, elcsépelt: beszéljen önmagáról című kérdést, biztos kaptam volna egy ilyen választ: „…most mit mondjak. Látod, nem?”