Tegnap volt Lea lányom 17.-ik születésnapja. Sokszor  gondoltam rá. Ma viszont sokszor eszembe jutott Lilla, aki által dupla nagyapa lettem. Az alábbi eset 7 évvel ezelőtt történt.
Lilla mindig akkor hívott fel, amikor már-már meg is feledkeztem róla, hogy van egy lányom Szabadkán, aki nemcsak a nevemet viseli, de minden ízében a vonásaimat is. És ilyenkor mindig iszonyú lelkiismeret-furdalásom támadt. De hamar jött a magyarázat, hogy sokat dolgozom, elfoglalt művész vagyok… és más önfelmentő technikák, melyek védik az embert a felesleges lelki komplikációktól. Azon a napon is, amint megláttam a nevét a telefonom kijelzőjén, kis tétovázás után vettem csak fel, időt akartam nyerni, hogy kitaláljak valamit.
– Ez telepátia kislányom, éppen a kezemben volt a telefon, hogy felhívjalak!, mert hát tudod, mindennap próba, előadás, iszonyúan be vagyunk fogva, de ha legalább megfizetnék… akkor a tartásdíjat is rendszeresebben tudnám…
– Hagyd ezt apu. Ne gyötörd magad. Azért hívlak, mert holnap Pestre utazom. Beválogattak egy tévéműsor szereplői közé, illetve még csak az előválogatás folyik, de a szerkesztő szerint van esélyem. Azt mondták, érdekes tájszólásban beszélek. Szóval találkozhatnánk holnap Pesten, ha ráérnél.
– Te jelentkeztél egy tévéműsorba…?! Nem is tudtam, hogy vannak ilyen magamutogatási hajlamaid…! No lám, húszéves nagylány korodban is megtudok rólad valami újat!
– Honnan tudnál bármit is, amikor sose figyeltél oda rám.
– Most bántani akarsz, kislányom? Bántasz?
– Nem. Csak azt mondom, hogy amikor ritkán együtt voltunk, akkor se figyeltél oda rám. Mindig elvoltál a saját gondolataiddal.
– No jó… Miről is van szó?
– Éppen erről beszéltem… Most mondtam, hogy holnap találkozhatnánk Pesten. Ha ráérnél.
Másnap ráértem, és tizenegy óra körül ott várakoztam a Szabadkáról érkező vonat peronja mellett. Már bemondták az érkezést, tá-tátá-tá-tátá-tá, és már közeledett a szerelvény, amikor a homlokomhoz kaptam, hogy hűha ‘szameg, kellett volna egy csokor virágot venni! És rohanni kezdtem a pályaudvaron lévő virágüzlet felé, de aztán megtorpantam, mert rájöttem, hogy úgysem érnék vissza, és még mindig jobban járok, ha itt vagyok virág nélkül, mint ha leszáll a lányom egy idegen nagyvárosban, és senki sem várja. Visszakullogtam a peronra, és a szerelvény csikorogva megállt. Le-föl siettem a kocsik mellett, és a koszos vonatablakokon át az utasok arcát fürkésztem, de egyikben sem ismertem fel Lillát, és akkor egyszerre megpillantottam egy kocsival arrább, amint a fogantyúba kapaszkodva éppen leszállni készült. Odasiettem, elvettem a bőröndjét, aztán a kezemet nyújtottam felé, de ő nem fogta meg a kezem, hanem kimért lépésekkel lejött a lépcsőn. Két puszi, majd elvette a bőröndjét, kihúzta a nyelét, és vonszolni kezdte mellettem, mint szamár a kordét.
Darabig csak a bőrönd kerregése hallatszott, meg a hangosbemondó különböző bejelentései: tá-tátá-tá-tátá-tá.
– Nagyon koszos volt a kupé? – Ezzel kezdtem.
– Aha… – Kedvesen rám mosolyogva biccentett a fejével.
– Mindig piszkosak. A régi világban is, most is. Ilyen a máv, hülyék, mint a vasutas, de közben okosan lenyúlják a közöst. A régiben is így volt…
– Aha… Illetve nem tudom, a régiben még kicsi voltam, egyedül nem sokat utaztam, jobban mondva semennyit… – Mosolyogva nézett a léptei elé, talán hogy elkerülje a járdán nagy számban lévő köpeteket. – Mit fogunk csinálni? Nekem délután négyre kell a castingra menni.
– Mit szeretnél?
– Hát… – Megálltunk. Alsó ajkát szopogatva gondolkodott. – Menjünk el a Vidám Parkba. – Elindultunk a kijárat felé, tá-tátá-tá-tátá-tááá, Lilla megállt, mutatóujját felemelve fülelt a hangosbemondó felé. – Valami rákos rendezőről beszél. – Arcán együttérzés. – Nem, kislányom, az egy közeli vasútállomás. Rákosrendező. – Aha… – Együttérzés el.
Amikor már megváltottam a Vidám Parkba a belépőjegyeket, és keresztülmentünk a fém forgóajtón, akkor kérdeztem csak meg, hogy miért pont a Vidám Park. Nem válaszolt azonnal. Lesütötte a szemét, mint akit rajtakaptak valamin.
– Hát, mert… Szeretek játszani. – Kezét a szájára tapasztva kuncogott. Talán még el is pirult, már nem emlékszem erre. – De van egy másik oka is, mert… jééé, itt van az elvarázsolt kastély! Kezdjük ezzel!
Megvettem a külön belépőt az elvarázsolt kastélyba. Őszi, borús hétköznapi délelőtt lévén mi voltunk az egyetlen látogatók, a park alkalmazottai csekély hajlandósággal indították be a szerkezeteket egy utas miatt, tiszta ráfizetés voltunk számukra. Lilla kezembe nyomta a bőröndje fogantyúját, bement. Leültem egy padra, és azon gondolkodtam, hogy még mindig vörös minden pad, mint a régi világban, pedig a politikusok jó pár évvel ezelőtt valami új világot ígértek. Persze, hogy nem a padok színén múlik. De azon is. Hát soha semmi nem változhat? Minden ugyanaz marad, mint volt? Én is ugyanaz maradok?
Lilla kipirulva jött ki, megfogta a bőrönd fogantyúját, vonszolni kezdte, mire én azt mondtam, hagyd, majd viszem, és rögtön eszembe villant, hogy ezt előbb is megtehettem volna. Csakhogy én úgy nem tudtam húzni magam után, benyomtam a helyére a nyelét, és a fülénél fogva rendesen vittem. Ekkor érkeztünk a szellemvasúthoz. Kérdeztem Lillát, bemenjek-e vele, nem fog-e félni. Ugyan már, nem vagyok gyerek, mondta gyerekes sértődöttséggel. Bement, öt perc múlva kijött. Mielőtt a ciklonra felszállt volna, eszembe jutott.
– Azt mondtad, van egy másik oka is…
– Minek?
– Hogy a Vidám Park.
– Ja… Olyan rég volt… Nem fontos.
– Ha van másik oka, akkor fontos.
– No jó. Üljünk le addig erre a padra. Nem tudom, emlékszel-e, talán tízéves lehettem, iskolai kirándulással Magyarországra jöttünk, és akkor is találkoztunk itt Pesten. És amikor visszautaztál… úgy emlékszem, akkor Miskolcon játszottál… Szóval, amikor elváltunk, azt mondtad, nem tudsz nekem pénzt adni, mert sajnos neked sincs most éppen, és kértél, ne haragudjak, és én nem is haragudtam, csakhogy, miután elváltunk, a tanárnő elhozott minket ide, a Vidám Parkba, és azt mondta, akinek van pénze, az felülhet akár mindegyik játékra is… De ne, apu! Olyan Móricz Zsigmondos, vagy milyen, olyan Hétkrajcáros történet, Nyilas Misis, mit tudom én… – Abba akarta hagyni, de kicsit erősebben megszorítottam a karját, és akkor folytatta. – Hát igen, akkor minden gyerek visítozva próbálta ki az összes lehetséges játékot az óriáskeréktől a hullámvasútig. Én meg mindez alatt itt ültem, ezen a vörös padon, és néztem őket. Igen, azt hiszem, ugyanez a pad volt… Vagy, várjál… Nem, az a másik, ott a neonlámpa tövében.
Utána kipróbálta az óriáskereket meg a hullámvasutat is. Délután kettőkor elmentünk egy pizzériába, megettünk egy-egy mozzarellás capriccosát, majd elkísértem a casting helyszínére. Nem várhattam meg, vissza kellett mennem Miskolcra, mert este játszottam.
Amikor elválltunk, darabig álltunk szótlanul a külvárosi nagy raktárépület előtt, ahol a castingot tartották.
– A visszaúton ne koszos kupéba ülj! – mondtam apai szigorral. – Keress egy tisztát. Hátha van. Khm. – Két puszi után egy puszit a homlokára is adtam, aztán elindultam hátrálva, mint annakidején, Szabadkán, amikor ő másféléves gyermekként a nagymamája karján ült, és nem értette, mitől más az a búcsúzás. Lilla most is nézte, ahogy távolodom, én is néztem őt, és eszembe jutott, hogy talán szólni kellett volna neki, hogy amíg az óriáskeréken ült, pénzt tettem a bőröndje zsebébe. És egyáltalán, miért nem a kezébe adtam, ez így olyan sunyi dolog! Felemeltem a kezem, hogy szólok, de ekkor Lilla belépett a kapun, és eltűnt a szemem elől.
Az első keresztutcánál befordultam a sarkon, és úgy lépkedtem a buszmegálló felé, mint bármelyik normális ember.
Lillát beválogatták a műsorba, de mielőtt elkezdték volna a felvételeket, a producert leváltották, és az egész műsor elmaradt.
Calvero