Barna György. A város nagyobbik részének, „barnagyuri”. Megszállott. Igen. Gyűjt, gyűjtöget. Mindent? Szinte mindent. Végigjárja a régiségvásárokat itthon, Erdélyben, Felvidéken. Emberek, gyűjtök és nem gyűjtők adják nála a kilincset. Padlásokat, pincéket túr fel és vásárol. Miből? A saját pénzéből.
Aztán egyszer csak kiállította. Meghívott. Elmentem. Előbb egyedül, aztán a családdal, majd mindenkivel, aki erre járt. A miniszterasszony is „beájult” a látottaktól. Beült a varrógép mögé, ami működött.
Újságcikkek, blogok hozsannázzák a látványt. Egy hazai turizmusról szólót idézek:
” Miskolcon … van egy „múzeum”, amely a Lézerpont Látványtár nevet viseli, de bizony nagyon sok múzeum elbújhat gazdag gyűjteménye mögött.
A kis irodagép-összeállítás, az optikatörténeti tárlat és az erdélyi ásványok gyűjteménye. A tíz eltűnt kismesterséget felidéző teremben többek közt a borbély, a kötélverő, a kocsi- és kerékgyártó műhelyébe pillanthatunk be, a komplett szatócsboltból már csak a boltos hiányzik az élethűséghez.
A közelmúlt-történeti kiállítás az 1940-es évek végétől gyártott rádióról, a Népszuperről kapta a nevét. Itt az 1950-70-es évekből való tárgyak özöne zúdul ránk: csokipapír-gyűjtemény és békekölcsön-kötvények, gyufásdobozcímkék, magyar gyártású motorkerékpárok, brigádnaplók, tankönyvek, papírpénzek a pengőtől az utolsó szocialista forintig. Fontos tudni: látványtárban vagyunk, és nem múzeumban.
És, és … a Kárpát-medencei népviseletek bemutatója. A 120 településről származó teljes viseletek több mint háromszáz, emberméretű babán láthatók.” (Ez négyszer annyi, mint amit a millenniumkor bemutattak. 115 éve, pedig akkor még több minden volt fellelhető).
Ha még nem láttátok, nézzétek meg! De a legfontosabb, hogy védjétek meg! Ezektől, akik ma a várost a mocsárba terelik! Miskolcnak!