69 karácsonyán hazafelé tartottam. Három hónap után. Édesapám a Keletiben várt. Együtt indultunk Miskolc felé. Belőlem dőlt a szó. Jólesett magyarul mesélni. Különösen édesapámnak. (Kinn, a német kisvárosban, ahol tanultam, én voltam az egyetlen magyar.)
A régi 3-ason gyorsan telt az idő, szinte alig vettem észre, hogy beesteledett. Egyszer csak Mályi után, ahogy felhúztunk a dombra hirtelen megpillantottam és megvallom férfiasan, elszorult a torkom.
Előttünk ragyogtak az akkor még HCM és az Avas fényei. Mondhattak nekem bármit a cementgyárról, (akkor még a porra panaszkodtak a csabaiak), mondhattak bármit az avasi betonrengetegről (akkor még nem tudtam, hogy majdan 15 évet élek ott) és csak egyet éreztem: ez az én kis hazám! A lakótelep úgy csillogott, mint egy oldalára dőlt karácsonyfa. A kivilágított gyár meg azt tudatta velem, hogy él, fejlődik az ország, amihez kell a cement.
Ma is ezt érzem, ha hosszabb idő után hazaérkezem. Igaz ugyan, hogy autópályáról látom meg a várost. Igaz ugyan, hogy az Avasban ma már benne látom a tengernyi gondot is.
Igaz ugyan, hogy a Holcim áll. Igaz ugyan, hogy látom a város előljárói ujjukat sem mozdítják, hogy változzon valami.
De, de, de az érzés ugyanaz. Hazaértem és magamban mormolom: – Itthon vagyok. Ez Miskolc!