Az a perc pedig feltartóztathatatlanul közeledett, és én úgy éreztem, oda vagyok kötözve a sínekhez, és az idő majd zakatolva átrobog felettem, és darabokra vág. Az eleve elrendelt, és a számodra kijelölt vonatok elől – tudjuk –, nem menekülhetsz. Erre a mutatványra még Latinovits sem volt képes.

 

A főpróbahéten megjött a média, interjúk a rendezővel, meg a médiában be/lejáratott színészekkel. A rendező nagy markolatú semmiket mondott, a színészek közhelyeket. Utána vágóképek a próbáról, kezdjük mindjárt az első jelenettel! Szegedi Erikával beálltunk a kezdéshez. Ahogy elhaladt mellettem, pö, pö, megköpködtük egymást, mert a színész babonásabb még a vadásznál is. Mielőtt lement volna a fény, Erika rám kacsintott a járásból, és olyan zamatosan vadnarancsos volt a mosolya, hogy a sötétben átszaladtam hozzá, és egy puszit adtam a szájára. A sötétben megszólalt a nyitózene: éles, teátrális futamok karcolták a csendet, lassan jött fel a fény, először csak egy sárgás kör, aztán a sárga kifehéredett, és elfoglalta az egész színpadot. Gyerünk!
Nem túlzok, már az ötödik mondatnál: Calvero, ez semmi, amit csinálsz, ez semmi, én nem ezt mondtam! Nem-ezt-mondtam! Menjünk vissza a kezdésre!
Ismét sötét, zene, sárga, majd fehér fény. Nem szabad begörcsölnöm, gyerünk! Most a tizedik, vagy mit tudom én, hányadik mondatnál, de még az elején.
Láttam Alföldin, hogy a médiának szerepel. Dehogy akart ő bármit is azon kívül, hogy az esti bulvárhírekben ott legyen, miként alázta meg a színészeket! Az előadás jó, ezt ő is tudta, Csak egy kis szerepléses provokálás hiányzott buzi teste őnagyságának. Az ilyen rendezők, kiknek a háttérből egyengetik a pályáját, sosem elégednek meg azzal, ami van. Nem elég a rendezés!, lihegik, én is ott legyek, én, én, én! És ványadt tyúkmellüket odatolják a színész és a néző közé: engemet nézzetek, engem, mert én…! Emlékszem egy srácra, akivel együtt felvételiztem, a főiskolára. Ott várakoztunk az alagsorban, a srác valami Agatha Christie-regényt olvasott, és amikor a kis törékeny néni – titkár volt, már nem emlékszem a nevére – megkérdezte tőle, milyen anyagot hozott a felvételire (kötelező volt tíz vers, tíz próza) akkor felnézett puhafedelű könyvéből, és szelíden buta arccal azt mondta: nem tudom, apuka intézi. Fel is vették. Apuka elintézte.
A negyedik újrakezdéskor leültem a színpad deszkáira, karomat átfontam a lábhajlatban, és: hogy most mit lehet csinálni, mert valamit tenni kell, hiszen vérszemet kapott, ez látszik, a sebeimet keresi, sebezni akar, semmi mást, csak marni, és tulajdonképpen meg akar ölni, de gyáva ehhez, mert a hagyományos módon történő emberölést a Btk. ez idő szerint még bünteti. Rafináltan akar ölni, felelősségre vonás nélkül.
Most meglepően sokáig nem állított le. A tévések érezték a balhészagot, ott köröztek kameráikkal. Rám közelítettek, mert a sírással küzdő, gyerekes dühvel feltöltött arc jól mutat a közelképen. A fotósok pedig állandóan villogtak, mint a kamaszkori diszkókban a fény, a kollégák is odatódultak, a körfüggöny és a portál közé, és figyelték, s várták, hogy most mi lesz. Mert azt mindenki tudta, hogy a következő megállásnál valami történni fog. Ez benne volt a levegőben.
Az ítéletet tartottam a kezemben. Stuart Mária halálos ítéletét. Az volt a szituáció, hogy át akarom adni a felettesemnek, de a felettes nem akarja átvenni, én meg futkosok utána, hogy de uram, vegye át…!
Hoogy tartood az ujjaaad! A tizedes hangja csattan fel így, aki a négy általánost estin végezte. Riadtan a kezemre pillantottam, és láttam, hogy a kisujjam kicsit eláll a gyűrűstől, mégpedig tudatosan áll el, mert úgy gondoltam, hogy ha azt az ítéletet fogom a kezemben, amivel én (mármint a figura) nem értek egyet, mi több, ellenzem, akkor minél kevesebb felületen akarom kezemmel érinteni azt az okmányt.

Letettem az ítéletet a műbőr fotelbe, és elindultam a portál felé, onnan le az ölözőbe. Gyorsan levetettem a műbőr jelmezt, fel a civilt, és irány kifelé. A kijárati ajtó – eddig soha – zárva volt. Próbáltam nyitni szépen, nem mozdult, és akkor egy nagyobb mozdulattal megnyomtam, mire kijött helyéből a biztonsági zár, reccsenve szakadt le az ajtó, az egész keret kidőlt az utcára, és a vastag, addig átláthatatlan tejüveg darabokra tört. Kint voltam a szabadban.
Végigmentem a tízemeletes házak közé szorított szűk Váci utcán, pillanatra felnéztem: a keskeny égdarabon utasszállító gép húzott át, továbbmentem lomhán és nyugodtan, ahogy az orosz nagyhercegek vonultak, s képzeletbeli farkasbundám a bokámat csapdosta, és feltűrt gallérom csiklandta a nyakam. Végre nyugodt voltam. Kimentem a Duna partjára, és a sétányon elindultam a híd felé, közben a korlát vasát simogattam, a hűvös vas simítása az Álmoskönyv szerint segít az alvásban. Aki álmoskönyvet akar írni, simogasson vasat! A vas, a fém, az tartóóós! Juhúúú! Ezt a reklámszlogent hallottam a rádióból, az egyik presszó ablakából. Továbbmentem, megpöcköltem a vaskorláton ülő bronzszobor orrát, a királyfi-szobrot mindig meg szoktam pöckölni, mert szeretem, ő volt az egyetlen Pesti barátom, és amikor odaértem a hídhoz, egyszerre nagyon kellett pisálnom. Ha vizet látok, a húgyhólyagom rögtön izgalomba jön, ez talán valami prosztatadolog, nem tudom. Elindultam a hídon a túlsó oldal felé, és épp a közepén voltam, amikor már nem bírtam tovább, felléptem a korlátra, egy kandeláberbe kapaszkodva szép ívben hugyozni kezdtem a folyóba. A hídon áthaladó kocsik rám dudáltak, de a húgyom íve ettől nem tört meg, és amikor befejeztem, leugrottam.
Trallala, daloltam, és gyalogoltam a repedezett s kitaposott úton, és amikor átértem a túlsó partra, nagy sötétség lett, de valahol a távolban, az alagút végén világosság pislákolt, s mentem a világosság felé, és nem is hiába, mert amikor odaértem, hihetetlen erős fény hasított a szemembe, és olyan melegség tódult felém, amit csak a városi aszfalt lehel. Az alagúton túl nyári forróság volt, kánikula, és a buszon izzadt emberek ültek. És akkor megint valami hangot hallottam, de az nem valami trallala volt, sem reklámszlogen, hanem: táá-tátá-táátátá-táá. Sokszor hallottam ezt, főleg a hetvenes években, amikor a Szelíd motorosok szinte hetenként műsoron volt valamelyik zoknibüdös moziban, és én meg is néztem minden alkalommal. Born to be Wild, táá-tátá-táátátá-táá! Ez a dal volt a telefonom hívóhangja. Tudtam, hogy a Pannon Színházból hívnak, nem akartam felvenni. Ez a dolog most már nélkülük lesz, s az övék is nélkülem; egy hét van a bemutatóig, tülekednek majd a beugrani akarók… Úgy értem, akik a darabba akarnak beugrani, kevés a pénzük, mindent el kell vállalniuk, és különben sincs pótolhatatlan ember, ezt az igazgatók szokták mondani: behelyettesíteni a behelyettesítendőt, mutatis mutandis, ami azt jelenti, hogy mutat is az majd valamit…! Mindehhez nekem már semmi közöm.
Az út folyamatosan emelkedett előttem, mellettem szomorú négyemeletes házak álltak. Egy kis maszek ABC előtt egy harminc körüli barnahajú, szakállas hajléktalan ült egy sörösládán, ölében egy nyolcvan év körüli fogatlan vénasszony, és szenvedélyesen csókolóztak, és erről eszembe jutott, mennyi mindent nem próbáltam ki. A hajléktalan haján nyákos izzadság hintázott, és mintha a csók után azt üvöltötte volna: vihánc! Vihánc! Ezt a szót nem ismertem, nem is értettem pontosan, hogy mit kiabál, gondoltam, talán a német nevelőapjától hallotta ezt a furcsa szót, és már túl voltam a sarkon, amikor sakál üvöltött, és denevér szállt át az alkonyi égen, és akkor már egészen biztos voltam benne, hogy ez a hajléktalan Sziveri János, rég meghalt barátom volt.
Az út melletti vadgesztenyefák már levelüket hullatták, amikor meredek kis utcához érkeztem, és onnan ki egy kis térre. Egészen szűk tér volt, vörös salakkal jelölt utacska szelte át, de ezt a gyalogosok láthatóan semmibe vették, és a füvön közlekedtek, taposásuk hosszú sebet hagyott a gyepen. A terecske szélén vörös hinta állt gömbvasból, az egyik lánca le volt szakadva, így a hinta ülőkéje egy árva láncon függve lassan himbálózott ide-oda. Ide-oda. Mintha valaki nemrég szállt volna le róla. De hát hogy szállhatott volna le róla bárki fia, ha a hinta szakadtan lóg…? Ezen gondolkodtam, és néztem a felemás hintát. Amíg ott álltam, a hinta megállás nélkül mozgott: íme hát az a bizonyos örökmozgó, amiről annyit… Erről ennyit, és továbbindultam.
Az utcák egyre szélesedtek, a házak kerítései terméskőből, a kapuk kovácsoltvasból voltak, szőlőmintával. Hideg volt, amikor kiértem a városból. Megálltam, s az alkonyi város ott volt alattam, mint leterített térkép, kettészelve macskaszürke szalaggal, ami a Duna volt. Egyre jobban fáztam, meg ki is fáradtam, s csak álltam, néztem a térképtájat, és azt a repülőt, ami elhúzott a táj felett, moraja felkapta a térképet meg a szalagot, és magával vitte. Úgy lobogott a térképtáj a gép mögött.
Amikor elkezdett hullani a hó, kicsit megijedtem. Hát mert így ingujjban…
De továbbmentem felfelé, lassan besötétedett, és hó borított mindent, és a csupasz ágú fák mögött ekkor kelt a hold. De nemcsak a hold világított, fentről valami hideg, fehér fény látszott. Nagy erdei tisztásra érkeztem, és egy piros padot láttam törött háttámlával, a támla egyik fele a földet érintette. A pad fölé neonlámpa ívelt, olyan magas, hogy meggyűlne a bajuk a forradalmároknak, ha engem vagy bárkit erre a lámpavasra akarnának… és a neonlámpa fehér fénye tölcséresen világította meg a törött támlájú padot. Tudtam, egyedül vagyok, de azt is láttam, hogy a túlsó völgyben emberi település lehet, mert sárgásfehér fénypontok, és fényfüzérek látszottak.
A karommal s a tenyeremmel letöröltem a pad ülőkéjéről a kétarasznyi tejszínhabot, és leültem, és akkor már egyáltalán nem fáztam. A fák ágairól jégcsapok lógtak, csilingeltek is néha, és a hold egyre magasabbra mászott. Azt hittem, ez a csilingelés is a fáról szól, de nem, a telefonom jelzett üzenetet: elővettem a készüléket, Lilla írt esemest, a nagyobbik lányom.
Felvettek a Színművészeti Egyetemre eddig nem mondt. h készülök, mert féltem h nem sikerül és akkor kigúnyolsz h milyen tehetségtelen vagyok sok puszi Lilla
A lányom azért nem szólt, hogy készül a felvételire, mert ha történetesen nem sikerül, akkor én akkora tahó lettem volna, hogy kigúnyolom. Ez vagyok a lányom szemében. Egy érzéketlen barom. Megnyomtam a válaszgombot.
Kislányom szívb. grat.! Ha nem sikerült volna se cikiztelek volna érte! Csak úgy mellesleg pedig, én éppen ma hagytam abba. Puszi Édesapád
Üzenet elküldve. Egy perc múlva, ahogy vártam, felüvöltött a Steppenwolf. Táá-tátá-táátátá-táá. Nem akartam felvenni. Majd másnap mindent megbeszélünk, ma nem megy, túl friss az egész. Hallgattam a Born to be Wild-ot, és néztem az ágak közt a holdat. Lecsengett a zene, egy perc múlva üzenet.
Apu mi van??? Mit hagytál abba???
Lassan írtam, hidegtől merev kézzel.
Nekem nem sikerült. Majd te jobban. Nekem ez nem megy, be kellett látnom. Hibák halmazát követtem el. Vagy a fene tudja…
Milyen hibákról van szó apu?
1szer majd elmesélem

Calvero