Úgy határoztam, nem tökölök  tovább. Megpályázom valamelyik külhoni zsíros állások – mondjuk Kriszus evilági helytartója, a római pápa, az USA elnöke, legrosszabb esetben a KGB, vagy a MOSZAD vezetője – egyikét. Kíváncsi vagyok, vajon ott is előre le vannak vajazva ezek a bulik, mint nálunk? Mert, hogy Magyarországon igen, ez nem kérdés.
Milyen szép és egyszerű volt régen, az ántivilágban, meg az átkosban. Jött a telefon, hogy „kérlek szépen, mi és az urak (elvtársak) úgy gondoljuk, hogy X, (vagy Y) a legalkalmasabb erre a posztra, leszel szíves az ő kinevezését felterjeszteni”. És kész, ennyi volt, apelláta, ellentmondás, fellebbezés semmi. Ebbe az idilli folyamatba kakált bele legújabbkori demokráciánk, amikor az esélyegyenlőség látszatát keltve, bevezették a pályázati rendszert, ezzel egyszer s mind, megágyazva a korrupció, személyi és hatalmi összefonódás szövevényes, átláthatatlan hálójának. Szinte mindent és mindenkit pályáztatnak, legyen az munka, intézmény, vagy bizonyos közfeladatok ellátása. Hovatovább a szippantósautó hátsó traktusán helyet foglaló segédmunkásoknak is erkölcsi bizonyítványt, szakmai önéletrajzot, végzettséget kell majd igazolniuk, sőt, pályázatukhoz csatolniuk kell, hol és hány évet töltöttek BV intézetekben. Komolyan mondom, semmi bajom nem lenne magával a pályázatokkal – ha nem lenne nyilvánvaló, hogy az esetek 99%-ban értelmetlen, tragikomikus színjátékról van szó. Mert, mondjuk mit érez az aspiráns, amikor sorstársaival a folyosón várakozik a meghallgatásra és megérkezik valaki, akit azonnal a főnök szobájába invitálnak? Aztán érdekes módon, később kiderül, „véletlenül” ugyanaz lesz a befutó? Nem probléma, hogy felkészültségben, szakmai kvalitásban, gyakorlatban magasan a válaszott fölött áll. Mire gondol az a vállalkozó, aki nem tud annyira jó árat ajánlani, ami mégsem elég, hogy ő nyerje el a beruházás kivitelezési megbízását? A pályázati rendszer(telenség)ben az legjobb, hogy a meghozott döntést nem szükséges indokolni. Elég egy szűkszavú levélkében közölni, hogy „sajnálattal közöljük….és bla-bla, bla-bla. Pecsét, aláírás, mehetsz Allah hírével. Egyes helyeken még külön kérni is kell, hogy ugyan juttassák már vissza azon dokumentumokat, mellyel a naív pályázó alátámasztja, hogy nem követett el emberiség elleni büntettet. Egyenlő pályák, egyenlő esélyek – én biciklivel megyek, így szólt Sándor György, humoralista legendás mondása, ezelőtt negyven évvel. Ő már akkor is tudta a jövőt. Ja, és ki ne felejtesem a sorból Parkinsont (nem az orvost, hanem a filozófus-írót). Az ő örökérvényű törvényei közül ajánlom elolvasásra a páyázatokról írott fejezetet, aminek rövid esszenciájából idézek: a pályázatot úgy kell kiírni, hogy a végén egyetlen emberre vonatkozzon, akit mi akarunk, a MIÉNKRE! Hát, ettől az áldemokratikus színjátéktól még a parancsuralmi, kinevezéses módi is jobb volt. Legalább is, egyszerűbb. Jut is eszembe, mégsem indulok a pápaválasztáson, mert egyetlen haverom sincs a döntéshozó konklávéban, ráadásul nem bírom a tömjénszagot sem. Földhözragadt magyarként, kénytelen vagyok továbbra is beérni a műtrágyával – mert már ebből sincs nekünk szerves. Ami olyan, mint a pályázat, lényegét tekintve ugyanaz. Csak tudnám, mégis miért bűzlik annyira?