Az igazgató keze száraz volt, szorítása erős. Tessék helyet foglalni, köszönöm, belesüppedtem a szétseggelt fotelbe, minden színigazgató szétseggelt fotelbe ülteti a színészt, mert onnan lentről, a föld magasságából alacsonyabban van a színész önbecsülése, könnyebben lehet az akaratát irányítani. Az igazgató intett a kezével, hogy tessék, hallgat engem, mire elmondtam, hogy egy éve szerződés nélkül vagyok, a feleségem gyeséből tengődünk, meg abból a pár forint segélyből, tartalékunk semmi… Pillanatra megakadtam, az igazgató arcán semmi hatás, viaszos tekintettel, öklére támasztott állal nézett rám, folytatni akartam, hogy még az a helyzet is előállt, hogy… de az igazgató türelmetlenül felemelte a kezét.

 

– Magáról az a hír járja, hogy problémás ember. – Összezárt fogsora közt mondta ezt, már-már vicsorítva. – Állítólag egyszer otthagyott egy előadást is. Tudja, ez egy kis szakma, mindenki tud mindent. – Mosolyán látszott, nagyon elégedett a színházi szakma belterjes szájhagyományaival.
– Igen, volt egy ilyen eset. Mondjuk, csak főpróba volt… Bár közönséggel. Ott volt az egész filmes szakma.
– Na, látja.
– Rossz helyzetekben az ember rosszul viselkedik.
– Itt is lennének rossz helyzetek. De nem is csak ez. A másik ok, hogy ez egy kompakt társulat, mindenkinek megvan a helye, tudja, ahogy a fociban. Tudni lehet, ki a hátvéd, és ki rúgja a gólokat. Magát itt nem ismerik, nem ismeri sem a város közönsége, se a társulat. Járt már ebben a városban? – Egy vizsgálóbíró szigorával kérdezett, mintha a városban elkövetett majdani gyilkosságok leendő gyanúsítottja lennék. Mondtam, hogy nem jártam még ebben a városban, de újnak és ismeretlennek lenni egy városban csak egy percig tart, mert a második perc már az első perc tapasztalatára épül. Homályos mondatomat megpróbálta értelmezni, összehúzott hiúzszemmel nézett rám. – És még valami. Ez egy nehéz társulat. Kitúrja magából a szervetlen anyagot, mint a szervezet a gennyes sebből a szálkát.
– Ha jól értem a példázatát, akkor én lennék a szálka. Vagy a genny?
– Hagyjuk a példákat.
– Maga kezdte…
– Nekem öt évem van ebben a társulatban. Csapatépítő tréningek, közös kirándulások. Ez a társulat már félszavakból is ért. No, de maradjunk abban, hogy meghagyja az elérhetőségét a titkárnőmnél, és ha lesz a maga karakterének megfelelő szerep, akkor…
A titkárnő asztala mellett pillanatra megtorpantam, de aztán továbbmentem, nem, nem hagyok semmiféle elérhetőséget, úgysem azért mondta, hogy bármikor is keresni akar. Csak azért mondta, mert a gyáva emberek nem képesek az igazságot szembe mondani. Színes és udvarias hazugságokba csomagolják, egyet mondanak, és kettőt gondolnak, én sem voltam különb, amikor a szakításkor Hajós Jucinak azt írtam abban az undorító levélben, hogy barátok azért maradhatunk. Igen, a Földgolyónk egyetlen okos felhasználási módja lenne, ha összetörnénk, mint egy strucctojást. Erről eszembe jutott, mennyire éhes vagyok, bementem a színházzal szembeni Művészhez címzett eszpresszóba, leültem egy kerek márványasztalkához, bocsánat, csak most nyitottunk, még nem jött be a szakács, kérne esetleg a rántotta helyett valami mást, esetleg egy melegszendvicset… A pincérnő arcán valódi sajnálkozást láttam, jó, akkor hozzon egy melegszendvicset, meg egy kávét. Elindult a pult felé, kacsázó en dehors léptekkel ment, és ahogy főzte a kávét, és a mikróban melegítette a szendvicset, mindvégig balettos attitűdben tartotta a lábát. Egyik kezét a kávéfőző karján tartotta, a másikkal köténykéje zsebében babrált, a váltópénzt csörgette, és közbe-közbe szórakozottan kikémlelt az utcára. Az ajtó egy székkel volt kitámasztva.
– Maga nem táncos volt? – Ezt akkor kérdeztem tőle, amikor elébem tette a kávét, meg kistányéron a szendvicset. Pillanatra elakadt a mozdulata. Szeme izgatottan járt ide-oda.
– Honnan tudja?
– A járásáról. Kacsázva jár. Mondták már?
– Húsz évig itt táncoltam. Itt szemben, a színházban. – Állával az utca túlsó fele irányába bökött.
– Mért a múlt idő? Még nem olyan öreg, hogy nyugdíj.
– Megsérült a forgóm. Platinát ültettek be. És leszázalékoltak.
– Autóbaleset?
– Nem. Munkahelyi. De nem ismerték el. A biztosítás miatt.
– Ki nem ismerte el?
– Az igazgató. Mert nem előadáson történt. – Továbbra is a köténye zsebében matatott, beesett arcán egyszerű kedvességgel kérdezte. – Maga tán rendőr?
– Nem… Pap vagyok. – És megigazítottam a nyaksálamat.
– Egyébként kitaláltam volna. Olyan szelíd az arca.
– Aha. Khm. Leül?
– Nem zavarom evés közben, tisztelendőatyám?
– Nem, dehogy. Társaságban jobb. Különben meg… No, mindegy. Ha akar, leülhet. – Beleharaptam a szendvicsbe. A pincérnő a kirakaton keresztül ismét az utcára pillantott, mintha várna valakit, majd leült szemben velem.
– Várom a sameszomat. Napi két üveg borért segít a sörösrekeszeket rakni. Én nem nagyon bírom. A forgóm miatt.
– Nincs segítség? Férj? Akárki hozzátartozó?
– A férjem meghalt szilveszterkor. A szíve. Reggel felkelt, ültünk, kávézgattunk, mesélt a katonaságról, nagyon szeretett a katonai élményeiről mesélni, aztán azt mondja, elmegy vécére. Sokallottam, hogy ott ül, beszóltam, nem válaszolt, benyitottam, ott ült, és olyan volt az arca, mint ez. – A fehér márványra mutatott. – Hívtam a mentőket, de akkor már… Bocsásson meg, jön a samesz, megmutatom neki a helyet, aztán még visszajövök.
Az utcáról egy szederjes képű fazon jött be, hátramentek a raktárba. Megettem a szendvicset, a kávét kortyolgattam, amikor a nő visszajött s leült.
– Tisztelendőatyám, hozhatok még egy szenyót?
– Nem, köszönöm. Egyébként református vagyok. Lelkész. Úgy is mondhatnám, hogy lelkekkel foglalkozom. No, és a baleset hogy történt, ha nem titok?
– Maga nem ismeri a színházi világot… Kihasználják az embert, mint a rabszolgát, kizsigerelik. Elvégeztem a Táncművészeti Főiskolát, de szólókarrierről én nem is álmodoztam, leszerződtem ide a karba. A Mosoly országában mondjuk volt egy kisebb szólóm, kínai maszkban… De többnyire a második sorban. Aztán egy mjuzikelben lett volna kiugrási lehetőségem, a rendező azt mondta, hogy hármunk közül, aki magasabb lábemeléssel csinálja a fouetté-t, az lesz a szólótáncos. Én meg próbaszünetekben meg a próbák előtt a saját szakállamra bejártam gyakorolni, mert nagyon akartam azt a szólót. A takarítónő nem sokkal előtte mosta fel a színpadot, s én nem vártam ki, hogy teljesen felszáradjon, és a nagy fouetté közben alám fordult a lábam. Hallottam is a reccsenést. Az igazgató pedig, hogy nem munkaidőben volt. Érti? A szemét, mert előző évben nem akartam lefeküdni vele. És a szakszervezet, ugyan már, nagy szart, már bocsásson meg, de már látom, ne eszik, szóval gittegylet az egész.
– És akkor jött át dolgozni ide a presszóba?
– Előtte még hónapokig gipszteknő, naponta oltás, hogy ne sűrűsödjön meg a vérem, aztán egy nap a férjem azzal jött haza, hogy ne búsuljak, mert kibérelte a színházzal szemben a Művészt. És amikor felépültem, itt folytattam. Azokat szolgáltam ki, akikkel előtte egy színpadon voltam. Az a kolléganő, aki megkapta helyettem a fouetté-t, mindig nagyon feltűnő gesztussal adott borravalót. A szemét kurva…! Már megbocsásson, tisztelendőatyám…
– Semmi, lányom, csak beszéld ki magadból.
– Maga nem ismeri ezt a világot. Ezt a mocskos színházi világot. Maguk civilek elképzelnek valami borzasztó színes és izgalmas világot, melyben csupa nagy jellemű hős és gáláns lovag… Lószart. De azért színházban volt már?, úgy értem, nézőként.
– Voltam.
Az utcán egy kocsi állt meg, a kirakaton át egy ember látszott, ahogy felnyitja a csomagtartót.
– Samesz! Menj ki, megjött a sütemény! – A samesz előcammogott a raktárból, a nő szemmel kísérte az utcáig.
– Menjen ki nyugodtan maga is, ha dolga van.
– Hadd melózzon a boráért. – Fél szájjal mondta, rágyújtás közben. Mohón szívott a cigarettába, a füst úgy tűnt el a torkában, mint mikor a léghuzat behúzza az ablakfüggönyt. A füsttől köhögnie kellett. Rekedten köhögött, arca vörös lett. Fél szemmel a sameszt figyelte, ahogy a süteményes tálcát a hűtő üvege mögé teszi.
– Mért nem szokik le. Beteg lesz tőle. A cigaretta ártalmasabb az alkoholnál is.
– Nekem már…
– Maga egy szép fiatal nő… Khm. Már megbocsásson, hogy ezt mondom, de a mi vallásunk ez ügyben nem annyira szigorú, nincs például cölibátus… És bár valóban nem ismerem a színház világát, gondolom, hogy azon kívül is lehet élet. Nem minden a színház, higgye el. Meg lehet szokni nélküle. Tudom, minden változtatás fáj. A megszokás, az egy unalmasan precíz rendező, szereti a jóleső ismétléseket. Változtatni fáj, de első körben például, hagyja el a cigarettát. Árt magának. – Ekkor éreztem meg, hogy hat rá a szövegem. Talán erősebben, mint bármely szerepem szövege. A nő valóban úgy nézett rám, mint egy csodatévőre, már-már attól tartottam, elvárja tőlem a vizet borrá… Ez a mutatvány nagy gazdasági fellendülést hozott volna a kocsmájának… Tiszteletteljesen, pislogás nélkül nézett, aztán ujjával közelebb húzta az alumínium hamutálcát, s miközben a fogai között gomolygott ki a füst, elnyomta a cigarettát, cafatokra roncsolta, végül még a szétfoszlott dohányt is megnyomkodta a piros körmű hüvelykujjával. Aztán hátradőlt, mindkét kezén megropogtatta az ujjízületeit, és halkan felsóhajtott. Majd megkönnyebbülten elmosolyodott.
– Köszönöm, atyám.
– Ez a kötelességem. Erőt adni a gyengéknek. – Felálltam az asztaltól. – Ebből nem kell visszaadnia.

Calvero