Lőw András 13x teljesítette a Spartathlont, ezzel nem csak Magyarországon csúcstartó, de világszinten is a legszűkebb élmezőnyben van. Azt hiszem nem túlzás azt állítani, nála egy magyar sem tud többet erről a versenyről. Két perce mutatkoztunk be egymásnak, amikor felkértem egy interjúra, ő pedig örömmel mondott igent. A beszélgetés alatt egy a világban betöltött helyét pontosan ismerő, pozitív gondolkodású és nagyon jókedvű „legényt” ismertem meg. Nem csoda, hogy a Spartathlonon indulók között komoly népszerűségnek örvend. Olyan valaki, aki örülnék, ha biztatóan rám kacsintana az athéni startnál, vagy hátba veregetne ha Tegeánál már nagyon fogytán lenne az erőm.
Hogy lesz valakiből spártai hős? Úgy tudom nem is futással kezdted?
Így igaz, gyerekként vívtam az MTK-ban. Akkoriban ott a női tör volt a középpontban, olimpiai bajnokuk is volt. Kardozójuk viszont alig, és így kivételes helyzetben voltunk, mi voltunk a „kardozó urak” akiknek csak annyi dolgunk volt, hogy évente egyszer össze kellett raknunk az OB-ra egy csapatot. Aki messze volt ettől a szinttől az futhatott, tornázhatott, focizhatott kedvére.
A középiskolában már nem éreztem, hogy minden délután feltétlen vívóedzésre kellene járnom. A futást viszont megszerettem és így azt folytattam saját örömömre. Fokozatosan kezdtem emelni a távokat: indultam a Futapesten, az volt 12 km, utána jött az Olimpia Ötpróba 28 kilométerrel. Úgy éreztem innen már a maraton sincs olyan messze, „csak” másfélszer akkora a táv. Így a második IBUSZ maratont ’85-ben már én is lefutottam.
Mikor „néztél be” először maratonon túlra?
Még abban az évben, novemberben a Dunamenti Szupermaratonon. Ezen a versenyen három nap alatt futottak a versenyzők 200 kilométert 68-64-68 bontásban. Egy barátom (Csorba Simon) mesélt róla, mondta, hogy jó buli szokott lenni, és izgalmasabb, mint egy maraton. Én addigra túl voltam már a második maratonom is, és a 42 kilométer után már ez a 68 kilométer se tűnt „olyan” elérhetetlennek. Persze volt másnap még 64 km. Végül a harmadik nap közepén elanyátlanodtam és feladtam a versenyt, de nagyon szívesen emlékszem vissza rá. Mind a mai napig meghatározó élményem.
Főleg, mivel itt hallottál először a Spartathlonról…
Igen, a Dunamentin törzsvendég volt Dusan Mravlje, aki az első három Spartathlonon második volt, kétszer (Yiannis) Kouros verte meg egyszer pedig Patrick Macke. Macke is ott volt az egyik Dunamentin és persze ott volt Sipos István (az első magyar spártai hős) is. Friss élményekkel feltöltekezve nagyon szépeket meséltek a Spartathlonról. Nekem ez a 246 kilométer akkor még nagyon soknak tűnt, de aztán ahogy folyamatosan nőttek a távok egyre kevésbé látszott elérhetetlennek. Futottam 100 kilométeres versenyen, aztán Szegeden indultam 12 órás majd 24 órás versenyen. Az első 12 óráson még 90 kilométert sem sikerült összekalapálnom, aztán egy 160 kilométer körüli 24 óra után a következő már 210 felett volt és ezután mertem elmenni a Spartathlonra.
Oké, tehát ’92-ben járunk, és te elindulsz Athénba az első Spartathlonodra. Mi tudtál a versenyről?
Azt kell mondanom, hogy szinte semmit nem tudtam arról, milyen is ez a verseny valójában. Csütörtök este 7 körül érkezett meg a buszom Athén belvárosába. Azt sejtetettem, hogy ez nem ideális, de busz nem ment minden nap, és azt gondoltam még mindig jobb mintha kedden este már megérkeztem volna (a rajt hagyományosan péntek hajnalban van) Utólag a következő évek során derült ki, hogy ez milyen szerencsés év is volt. Pénteken viszonylag felhős volt az idő és így a meleg nem szívott ki annyit a futókból. Szombatra aztán megjött a napsütés és a hőség a Tegea utáni kaptatókon eléggé meg is fogott mindenkit, de abban az évben a mezőny fele célba ért. Ez nagyon jó arány, mert átlagosan minden harmadik futó ér célba. Volt olyan év, amikor csak minden negyedik. Abban az évben viszonylag sok magyarnak is sikerült, Tabajdi Jóska volt közülünk a legügyesebb, aztán jöttem én, majd Méreg Józsi, Rápolti Gyuszi és Nemes Attilosz.
Az hogy ’92 milyen könnyű év volt, az gyorsan, már ’93-ban kiderült számomra, amikor visszamentem. Az egy elég szörnyű verseny volt, csak történtek velem a dolgok, és nem sok akaratom volt felettük. Olyanokra emlékszem, hogy borzasztó hideg volt hajnalban, jól össze is fagytam, meg hogy valamelyik ponton nem hagytak aludni. Az emlékműtől végig sétáltuk Németh Zolival az egészet. Állandóan számoltam a maradék időt és a maradék távot. Tudtam, hogy be fogunk érni, de míg előző évben ezen a részen én előzgettem, addig itt minket kerülgettek sokan.
És aztán jött ’94, amikor nem értél el a Királyhoz. Mi történt másként abban az évben?
A probléma egyértelműen az volt, hogy iszonyú fáradt voltam fejben. A tavaszi vizsgaszezont átfutottam (Marathon des Sables, pesti maraton, bázeli 24 óra, bretagne-i 7*50 km, szegedi 24 óra), és így ősszel egy hétre maradt három szociológia pótszigorlat és következő héten meg volt a Spartathlon. A versenyen tulajdonképpen nem volt semmi komoly bajom, csak „hagytam” hogy kicsússzak az időből. A frissítőpontokon noszogattak, hogy menni kéne, menni kéne, most már nagyon menni kéne, aztán kicsit csöndben voltak, végül elkérték a rajtszámomat, mert már három ponttal odébb kellett volna lennem.
Nemeaban buszra tettek, és a buszról láttam azokat, akiket korábban még megelőztem. Látszott, hogy ők sincsenek túl jól, de mégiscsak, ők teszik a dolgukat, amiért jöttek. Ez az egész elég lehangoló volt. Annyira nem voltam ott fejben, hogy például másnap reggel, amikor felkeltem láttam, hogy James (Zarei) ott van a szálloda halljában, és fel se tűnt, hogy koszorúban ül és ő volt a győztes. Utána persze én is lementem a többieket várni a célba. Fájdalmas volt látnom a célba érőkben azt az elszántságot és türelmet, ami belőlem akkor nagyon hiányzott. Úgyhogy kicsit magamba szálltam. Tudom, hogy a lábam „egyben volt” ’94-ben is, hiszen még a Spartathlon után két héttel kistoppoltam Párizsba futni egy 24 órásat. Úgy futottam 220-at, hogy közben aludtam másfél órát. Egyszerűen az a három szigorlat túlságosan sokat kivett belőlem, teljesen kilúgozott.
Hat év után tértél vissza és 2000 óta minden évben sikeresen teljesítetted a versenyt. Van, amelyik különösen emlékezetes?
Nyilván ez a tizenegy év nem volt teljesen egyforma. Az egyik különös emlék mindjárt a 2000-es maga. Tisztán látom magam előtt, ahogy napnyugta környékén megérkeztem oda, ahol hat évvel korábban feladtam este 11-kor, tehát vagy négy óra előnyöm volt ahhoz képest. Az ellenőrzőpont ugyanott volt ugyanannál a fánál. Talán még a szék is ugyanaz volt.
Felejthetetlen év volt még 2005 Gusztival, Az egy igazán kalandos út volt (2005-ben Lőw András vállalkozott arra, hogy sötétedéstől napfelkeltéig kíséri a farkasvakságban szenvedő Lelkes Gusztávot, együtt teljesítve vele a verseny talán legnehezebb részét, a Parthenio hegyen keresztül vezető meredek és köves szakasz is. Gusztávot előző évben felesége, az első magyar hősnő Bontovics Tímea kísérte, de akkor nem sikerült neki a teljesítés.)
Döbbenetes volt látni, hogy a korábbi sikertelen évből Guszti mennyit tanult, és az egész év számára az előkészületek jegyében telt. Azt gyorsan eldöntöttük, hogy nem végig futunk együtt, mert nem egyforma a futóstílusunk: egyikünk az emelkedőt szereti, a másikunk a lejtőt, egyikünknek itt lesz gondja, másikunknak meg ott. Azt találtuk ki, hogy alkonyatkor, összevárjuk egymást és onnantól futunk együtt hajnalig. Ahogy ránk sötétedett onnantól én mentem elől, míg Guszti a hátamon lévő lámpákat követte. Nagy szerencsénk volt, hogy két másik magyar futóbarátunk, Csató Józsi és Fendrik Laci is éppen akkor voltak a Hegynél és önzetlenül segítettek a legnehezebb szakaszon. Nestani után kezdett virradni. Ekkor elváltunk: Guszti jól volt és megígérte, hogy innen már mindenképp befejezi a versenyt. (így is lett, 34:40 alatt ért célba)
Hogyan oldod meg a frissítést a Spartathlonon? Van valami specialitásod?
’92-ben kaptam a barátaimtól valami csoda gyógynövény kivonatot pár tasakkal. Gondoltam majd a Spartathlonon használom először. Beosztottam 30 kilométerenként. Az elsőt még meg tudtam inni, de második nem oldódott fel rendesen és nagyon gyorsan kihánytam. Gondoltam ezt az életelixírt mégsem kellene csak úgy kihánynom, ezért összeszorítottam a fogam, de akkor meg sugárban jött az orromon. Úgyhogy amikor 90-nél kínálták a következő tasakot mondtam, hogy tartsák meg és innen próbáltam a saját dolgaimra támaszkodni.
A frissítőállomások most sincsenek túlcsicsázva, klasszikusokat kínálnak: sós és édes keksz, mézes kenyér, kóla. A nagyobb pontokon adnak komolyabb dolgokat, van, ahol van tészta, rizs, zöldség, joghurt, valami húsos dolog. A korinthoszi pontnál például jó 8-10 méteres terülj-terülj asztalkám van, de később az éjszakában csak egyetlen kis asztalka az egész pont. Itt már olyan szellősen mennek a futók, hogy ez is elegendő. Ma is általában ezekre a pontokra hagyatkozom, de mindig van nálam Sezamki (ez egy fajta szezámmagból és cukorszirupból készült lapocska), ami nekem nagyon bejön, mert bármikor le tudom nyelni egy korty vízzel.
Sosem próbálkoztál valamilyen „tudatosabb” frissítéssel?
Három éve sikerült „tervezett frissítéssel” végigmennem egy 12 óráson. Volt nálam 12 palackban maltodextrin meg egy kis tejsavópor és ott egy barátom (Elek Endre) segített ezeket bekeverni, összerázni, kezembe adni. Az egész verseny alatt ezen éltem, egy kis sört ittam és ettem egy jégkrémet. Ezzel olyan jól elvoltam, olyan egyensúlyban voltam, hogy amikor vége volt a versenynek nem az volt az első gondolatom, hogy rögtön nekiállok enni, A záró vacsorán sem ettem semmit. Aztán egy Spartathlonon is megpróbáltam ezt, de azért az más, mint egy körözős verseny. Ott nem volt segítőm, tasakom és üvegem sem volt elég, szenvedtem a feloldással és aztán hagytam az egészet a csudába.
Van persze, aki a Spartathlonon is óramű pontossággal frissít, a videókon jól látszik, hogy Scott Jurek (napjaink talán legismertebb ultrafutója, háromszoros győztes) találkaponttól találkapontig ment egy-egy előre összekészített övtáskával.
Ehhez valószínűleg több önuralom és fegyelem kell. Én ennél képlékenyebben keresgélem, hogy mi az, ami segít jó karban maradni és vidámabbnak lenni. Tehát ha én nem ezt a csodaturmixot kívánom, nem annyira érdekel, hogy mennyivel leszek lassabb amiatt, hogy amit eszek abban ennyivel meg annyival kevesebb hasznos dolog van meg nehezebben emésztődik. Felszabadultabb vagyok, ha kedvemre ehetek.
A felszerelésedben van valami speciális?
Az elmúlt években mindig ugyanabban a pólóban futok a Spartathlonon, aztán a verseny után hazahozom, kimosom és elteszem a szekrénybe. Ahogy közeleg a szeptember mindig egy kicsit feljebb teszem a futócuccok között, hogy gyakran meglássam, és eszembe jusson hova is készülök. Nagyon régóta Asics cipőket használok, nagyon szerettem az 1000-es sorozatot. Az új kedvencem a DS Trainer. Az elmúlt 2-3 évben abban indultam. Általában csak versenyen futok benne, de most elmentem benne edzőtáborba, mert nem akartam bolti tisztaságúban menni Athénba. Bár nekem úgyis jó lenne, de akkor röhögnek rajtam a rajtban, hogy zsír új cipőben vagyok. Minden új cipőt egyszer megkötök az első használatkor, olyan lazára, hogy könnyen ki tudjak lépni belőle, és aztán többé nem nyúlok a csomóhoz. Volt már hogy szorosabb volt a fűző és megnyomta az inamat. Annak meg sosem lesz jó vége. Néha egy-egy körmömet el szoktam veszíteni, de most is megvan mind a tíz. Ezen is szoktak nevetgélni japán futólányok, akiknek két lábukon csak három köröm van: „Hihihi, 10 körmű, 10 körmű”. Nagyobb, lazára fűzött cipő, vékony zokni és sok hintőpor, nekem ez vált be.
Nem vezetsz edzésnaplót. Tudod, hogy mondjuk idén mennyit futottál, hány kilométerrel a lábadban mész Athénba?
Klasszikus edzésnaplóm nincs, most a naptáramban írogatom a futásaimat. Nem egész évben futottam, és ez egy téli 24 óráson eléggé meg is látszott, mert 12 óra lett belőle, olyan 100 kilométer körül hoztam össze. Aztán kicsit összekaptam magam, voltam Veszprémben 6 óráson, Sárváron, lefutottam a Terepszázast és az Ultrabalatont. Nekem bevált az a módszer, hogy az egyik verseny edzés a másikra, ennyi versenyt úgysem lehet egyformán csontig nyomni.
A rajtnál aztán sosem vagyok nyugodt. Azt pontosan látom, hogy ennek mosolygós, bizakodó társaságnak közel kétharmada el fog hullani. Most még mindenki nagyon elszánt, de fél-egy nap múlva az árokparton „sírdogálnak” majd nagyon sokan. Nyilván mindig aggaszt kicsit, hogy én melyik csapatban leszek, de valahogy úgy érzem, hogy nekem dolgom van Spártában.
Szeretnék neked jó versenyt kívánni, de vajon létezik-e olyan, hogy „ideális” Spartathlon?
Nem hiszem, hogy másfél napot, 30 órát ki lehet húzni gond nélkül. Én statisztikus vagyok, azt gondolom, hogy valami biztosan történni fog. Lehet, hogy az időjárás nem passzol, vagy én nem leszek olyan hangulatban, nem jól osztom be az erőmet vagy eléhezek. Amire megpróbálom magam felkészíteni — amiért szurkolok — az az, hogy ezeket menedzselni tudjam, és ezeken sikerüljön átlendülnöm.
A 90-es évek végén a National Geographic forgatott egy dokumentumfilmet a Spartathlonról. Féltáv környékén történt, hogy ráakadtak Jamesre (Zarei, kétszeres győztes), aki épp nagyon szörnyen nézett ki: szürke fejjel, logó karral, eléhezett állapotban került kamera elé. És amikor megkérdezték, hogy érzi magát, nyilván nem mondhatta azt, hogy rosszul vagyok, de azt se merte mondani, hogy köszönöm jól, hanem azt mondta, hogy „Jól akarok lenni!”.
Szerintem ez a kulcsa a Spartathlonnak. Ez az akarás legyen meg benned, hogy ha valami gond van, azon minden erőddel túl akarsz lendülni, mert neked itt dolgod van, oda kell érned Leonidas-hoz.
Köszönöm a beszélgetést és „legyél jól” a Spartathlonon!
Köszönöm.