Nem az a hír, amikor a  postás megharapja a kutyát, hanem az, amikor kiderül, hogy a kézbesítő nem volt beoltva. Ne tessék ezen viccelődni, tök komoly. Legalább annyira, mint az egyik, Észak-Keletmagyarországot, valamint a Hajdúságot kizárólagosan lefedő napilapcsoport legutóbbi felhívása.
Olyan falusi pedagógusokat keresnek, akik szabadidejükben, természetesen szerződéses jogviszony keretében, híreket-eseményeket „sugároznak” akáclombos kis településükről. Kétszer is elolvastam, de harmadszorra is röhögőgörcsöt kaptam a végén. Semmi gonoszkodás, csak úgy magam elé képzeltem az egészet. Adva vagyon tehát egy (még) önkormányzati fenntartású közintézmény, – ahol valamilyen csoda folytán, még működik – és az állandó túlterheltségre (és alulfizettségre) panaszkodó tanítók, tanárok, akik eme felhívás célzott alanyai lennének. Nos, önök szerint mennyi esély van arra, hogy ezek az emberek belecsinálnak a saját kis fészkükbe? Semennyi, annyi, mint félfülű szamárnak az ascoti derbyn. Mert ugyan mi a búbánatról tudósítanának egy (sok) olyan helységből, ahol egyetlen fix munkahely nem teremtődöt az elmúlt húsz-harminc évben? Régen, amikor még volt „téeszcsé” megírhatták volna, hogy felszántották, bevetették, megtrágyázták (a földet), learatták, magtárba tették. Azt, amit. Hírnek ugyan ez is elég vékonyka volt, megboldogult idős hírlapíró barátom ilyenkor szokta volt mondani: Na és, fiam, ez a dolguk, ezért kapják a fizetésüket. Dehát, ha nem történik semmi, akkor miről írjon, írhat az a bátor illető, aki bevállalja ezt a feladatot? Talán írja meg, hogy a falu egyik közismert személyének gyerekkorú hozzátartozójához mentőt kellett hívni, mert egy kicsit nagyon berúgott a fiatal? Vagy arról elmélkedjen, hogy a javuló közbiztonságnak köszönhetően csak minden második héten anyázzák le, köpködik meg néhány sercintés erejéig, rúgnak bokán tanárokat, óvodai alkalmazottakat? Netán készítsen mélyinterjút a községházán dolgozók valamelyikével, hogy hány szem nyugtatót vesz be segélyosztáskor? Készítsen fényképes beszámolót a közhasznú munkásokról, kiemelve a hatékonysági mutatójukról vezetett grafikont? Oknyomozzon, ki járja az erdőt (az erdészen és a rókákon kívül) éjjelente, sőt, újabban fényes nappal is? Találja meg azokat, akiknek a fáról nem a testápoló jut eszükbe? Írjon az összehangolatlan buszközlekedésről, a tragikus állapotban lévő utakról, és úgy általában. Miről? Ha az igazságot is meg akarja írni, meg a borotvaélen táncoló állását is meg óhajtja tartani. Mert az a kis, médiától kapott fizetés-kiegészítés csak jól jönne. Ha nekem kínálnák fel ezt a munkát, én nem húznék újat a munkaadómmal, nem ezekre hegyezném ki a számítógépem, hanem bulvárosítanék. (Hiába, a víz nem válik borrá – hangzik az örökérvényű megállapítás.) Mondjuk, a kultúrrovatban egész oldalas anyagot közölnék Kolompár Orbán Ronaldó egész estés népdal és áriastjéről, Kocsmától az alvégig címmel. Aztán, Magyarországon mindenki ért hozzá, még ha nem is érdekel mindenkit, itt a sport. Elsőrangú beszámolót lehetne rittyenteni a helyi és a szomszédvár futballcsapatainak rangadójáról, a szúrt és vágott sérültek számától kezdve egészen a bíró sporttárs autójának átakításán keresztül a falutáblán is túl tartó üldözéses versenyig. Az olvasók, állítólag a halálozási rovat után leginkábbb a megható életképeket kedvelik, nosza. Könnyfakasztó riportot lehetne készíteni a száz esztendős Juliska nénivel, sok fotóval, versmondó kislánnyal, virágokkal, a szerető családdal körülvéve, ki nem hagyva a meglepő kérdést, történetesen: Mi a hosszú élet titka? Oké, tudjuk, nem szabad elfelejteni levegőt venni, de ezt a bölcsességet adjuk inkább az ünnepelt szájába. Azt viszont gondosan hallgassuk el, hogy a hálás, jóravaló gyerekek minden hónapban meglátogatják anyjukat. Amikor az érvényes oltási bilétát viselő postás meghozza a „nyögdíjat”. Nagy divat a celebesítés, tessék hát kitermelni a település „leg” jeit, amire kiváló alkalom a falunap. Karaoke, szkander, mazsorettek, megannyi művészeti ág, ahonnan elő lehet ásni a tehetségeket. Már csak az utolsó oldalra kéne valami ütős. Hopp, megvan. Legyen mondjuk rajta egy lengén öltözött fürdőruhás lány, aki elmondhatná, hogy mennnyire szeret utazni, táncolni, szórakoznni, vásárolni, tanulni (bocs, ez utóbbi nem trendi). Nnna, kész is vagyunk, ugye nem is olyan nehéz. Csak azt tudnám, mi a francot tegyünk a következő lapszámba? A végén tényleg keresni kell egy szántó-vető embert, vagy legalább egy hóhányót. Abból van a legtöbb.