Tegnap Lea lányomat láttam egy tévéfelvételen. Annak kapcsán, hogy decemberben a Thália Színházban táncolta az egyik főszerepet a Diótörőben. Milyen szép ez a lány, mennyire szikrázik belőle a tehetség. Mindenben tehetséges. Emlékszem, amikor egy versmondási versenyen – jó régen – Ady Endre Karácsony című versét mondta el; milyen szívszorítóan egyszerűen ejtette annak a kiélt, vérbajos zseninek a szavait. Megfürdette a szavakat a saját gyermeki tisztaságában. Megtisztította a verset. Nem, nem jól mondom, az elfogultság szól belőlem, hiszen a Karácsony Ady legtisztább verse, melyet a költő könnyei fürösztöttek. És emlékszem, amikor még miskolci mesternője tanította, és a Rónaiban volt a vizsga, de előtte nap megsérült Lea lába, azt hittük nem is fog fellépni – de Lea ragaszkodott hozzá, hogy fellépjen. És úgy táncolta végig a vizsgát, hogy semmi jele nem volt a sérülésének… még a kecses meghajlása alatt sem látszott semmi… Csak amikor megindult kifelé a színpadról, akkor fakadt sírva, és sántikálva tűnt el a körfüggöny mögött.
A tegnapi élményt pedig, amikor kislányomat láttam nyilatkozni és táncolni, az én könnyeim mosták még tisztábbra. Ott állt a kamera előtt, piros kockás ingecskéjében, melyhez hasonló inget az apja is szívesen visel, mert az alaszkai aranyásók egyen-viselete volt a kockás ing az aranyláz idején. Ezen a tévéfelvételen Lea ott állt a balett tükör mellett, és szerényen, de öntudatosan beszélt; azt mondta el, hogy színházban nőtt fel, és emlékezésének első élménye az volt, amikor a tükör előtt pipiskedett, alig kétévesen. A felvétel közelijén látszott, hogy olyan tisztán csillog a szeme, mint a Bled-i tó tükre, mely magasan a hegyek közt tölti ki a völgyet, s mely hegyi tóban az ég is megnézi magát.
Calvero, a büszke apa