Kiléptem a színház kapuján, a főtér felé tartottam, és magamban felkészültem rá, hogy új munkahely után kell néznem. A tér sarkán összefutottam a rádió irodalmi szerkesztőjével, Fekete Verával. Ő is abba a negyvenhez közeli korcsoportba tartozott, melyre a magam harminc-közeliségével igen gyúlékony voltam akkortájt. Vera már messziről észrevett, ahogy gondolataimba merülve mentem át a téren, megvárt, és felém kiáltott. (Verának pontosan hordó humora volt. Mindig telibe talált valami mély igazságot, de az a bizonyos igazság sose volt bántó az eltalált személy számára, mert szavai humorral voltak megtöltve. Egy női Falstaff volt, nagyhangú, cserfes, mint egy répát áruló kofa.) No, mi van, búsképű lovag!, kurjantotta felém, egyrészt utalva a Don Quijote alakításomra, meg talán a révedező ábrázatomra. Verának régóta tetszettem, ezt nem is titkolta. A férje valamely trópusi országban, talán Tanzániában volt nagykövet, félévente jött haza kéthetes szabadságra, Vera is félévente látogatta meg, és ez egy olyan vérbő asszony számára, mint Vera, nem volt elegendő mindennapi betevő… A nyolcvanas években több jugoszláviai kisebbségi értelmiségi kapott külföldi diplomáciai feladatot, talán, hogy szétzilálhassák az éledő ellenzéki mozgalmakat, mely mozgalmak leginkább Sziveri János köré szerveződtek. A jugoszláv hatalom talán úgy spekulált, hogy ha az értelmiség hangadóit külföldre delegálják, nem kell attól tartani, hogy lázadást szítanak belföldön. Nem tudták, félelmük milyen alaptalan, mert Sziveri és néhány más békétlen kivételével az értelmiség pont úgy kollaborált a diktatúrával, ahogy a magyarországi; állami kitüntetések és külországi kiküldetések ellenében még az anyjukkal is hajlandóak lettek volna bűnös kapcsolatra lépni, önszántukból, és nem zsarolásnak engedve.
Lassan ballagtunk a rádió épülete felé, és elmondtam Verának egy előző beszélgetésemet Mr. Ecettel (aki egy korrupt szinkronrendező volt, és minden munka után húsz százalékot kért vissza a színésztől… ezért kapta a Mr. Ecet nevet… meg a savanyú modora s lehelete miatt.) Szóval Vera úgy kacagott, hogy a könnye is kicsordult, és megnyugtatott, hogy ezek után nem lesz tartós a színházi státuszom.
– Bosszúállók, ismerem ezeket. Az egész kiterjedt bűnszervezetet, fel a pártközpontig. Videokazettára másolják a külföldi filmeket, a kisebbség nyelvén készült anyagot Magyarországon terítik, a többit itthon. Évente több tízezer márkát kaszálnak tisztán, miután már megvesztegették a tévé vezetőit, a stúdiót, az ellenőrt, a belügyeseket. Mr. Ecetnek stabil emberei vannak a belügynél, gyanítom, jelent is nekik. Azért nem bántják. Meg persze pénzért. Majd veled is megpróbálkoznak, ne félj! Olyan összeget mondanak a hallgatásodért, amit nem lehet visszautasítani…
Örültem, hogy Vera mindezt nem sugdolózva mondta, nem körbenézve. Hangosan mondta, tekintet nélkül a járókelőkre.
Amikor a rádió előtt elváltunk, kezembe nyomott egy névjegykártyát, majd hívj fel, mondta.
(folyt. köv… vagy nem…)
Calvero