Az illetékes albizottság kiadta  jelentését, amely igyekezett feltárni a felelősöket, amelyben sok igazság van, de a két kép ennél sokkal összetettebb és árnyaltabb.
Mint annyi sok minden, ezt a problémát is külföldről sikerült importálnunk még a kétezres évek elején -igen nagy mértékben- elsősorban az osztrák pénzintézeteknek köszönhetjük. A nyugati határ melletti megyékben már a rendszerváltás után nem sokkal elterjedt a híre, hogy közvetlen kapcsolatok útján osztrák pénzintézetek jó feltételekkel olcsó hiteleket biztosítanak. Nem volt nehéz, hiszen abban az időben az inflációs adatok nem voltak kedvezőek az országban, és elég volt kimenni Burgenlandba, hogy egy osztrák Sparkasse hitelhez hozzájussunk, ha a fedezet megfelelő volt. Ugyanolyan divat volt az osztrákokhoz hitelért kimenni 2000 és 2008 között, mint amikor még Gorenje hűtőszekrényért álltak sorba a magyarok. Sorra alakultak a különböző hitelközvetítő cégek, amelyek csaknem kizárólag osztrák hitelekkel foglalkoztak és egyre több osztrák bank kapcsolódott be a finanszírozásba. Ez a pénzügyi export-import hozta meg a magyarországi pénzintézetek kedvét, hogy villámgyorsan elterjedjenek a euró-, svájci frank-, illetve japán jen hitelek.
Ezt a folyamatot gyakorlatilag megállítani nem lehetett. Az osztrákok tisztában voltak azzal, hogy a devizahitelek veszélyesek. Saját maguknál meg is tiltották, nálunk viszont kísérleti terepként, a betelepült osztrák és más külföldi bankok szabad prédának tekintették a magyar lakosságot, még arra sem fordítottak gondot, beleértve a magyar pénzintézeteket is, hogy a hiteleket referenciakamatokhoz, vagy az adott ország jegybankjának alapkamataihoz kössék. Ennek nyilván megvolt a hátsó szándéka, hiszen a nálunk alkalmazott módszerekkel lehetett a legnagyobb haszonkulcsot elérni. A válság utáni árfolyamváltozások a pénzintézetek hasznát csak tovább növelték.
Ebben a szakaszban kellett volna a pénzintézeteknek önmérsékletet gyakorolniuk, már csak azért is mert egy bizonyos mértékű árfolyam emelkedés, költség és kamatemelés után a lakosság bizonyos rétegei kezdték megadni magukat, egyre magasabb lett a bedőlt hitelek aránya, mely mára már elérte a 150.000-res számot. A nyilvánvaló lakossági és politikai ellenállás miatt a pénzintézetek megpróbálhattak volna kifarolni ebből a helyzetből, és kidolgoznak olyan megoldási lehetőségeket, amelyek némileg csökkentik a lakosság terheit. Itt mutatkozott meg a bankszövetség gyengesége, hogy képtelen volt ezt a lehetőségek koordinálni vagy felajánlani. Megállapítható, hogy a legnagyobb mértékben a gazdasági folyamatok, valamint az osztrák pénzintézetek tevékenysége járult hozzá a mostani helyzethez, de a válság kimélyítésében a magyar pénzintézetek dalolva csatlakoztak hozzájuk.
Politikai felelősség.
Állásfoglalást kértünk már 2009-ben a Pénzügyminisztériumtól, hogy milyen lépéseket kíván tenni, az akkor már megmutatkozó válsággal kapcsolatban, illetve miben tudja segíteni a lakosság terheinek csökkentését. Sem a Gyurcsány se a Bajnai kormány nem tudta kezelni ezt a helyzetet, de már megtette az első lépéseket és hozott néhány jogszabályt amely a deviza hitelekhez való jutást nehezítette. Ezek az intézkedések a kialakult helyzetre semmilyen hatással nem voltak, igazából talán át sem látták a probléma nagyságát és jelentőségét.
Az új kormányzat úgy tűnt, hogy képes lesz erre, miután első lépésként bevezette a kilakoltatási és árverezési moratóriumot. Talán ez volt a legsúlyosabb hiba, amit elkövetett. Ez abból adódik, hogy ez önmagában nem volt elegendő, és nem kísérték kiegészítő rendelkezések. A tartozások nem lettek befagyasztva, a pénzintézetek és a végrehajtók leálltak a hiábavaló erőlködéssel, a tartozások behajtása érdekében, viszont a bankszámlák rohamosan dagadtak a késedelmi kamatok miatt. A moratórium alatt a tartozások összege csaknem megduplázódott és teljesen kezelhetetlenné vált. A fizetési morál csökkent, mindenki várta a csodát, a beígért kormányzati intézkedéseket. A kormányzat ezt két alkalommal meg is valósította, de gyakorlatilag a megtett intézkedések szinte semmilyen hatással nem voltak a devizahitelesek helyzetére, sőt csak tovább súlyosbították.a helyzetet. Némi remény felcsillant 2011 áprilisában, mikor néhány intézkedési tervezet kiszivárgott, például az újrakezdés lehetőségével kapcsolatban, valamint a végrehajtási költségek csökkentése területén, de ebből -bizonyára nem véletlenül – a kormányzat villámgyorsan kihátrált.
A nyilvánvalóan meglévő társadalmi nyomás hatására a vitatható hatású végtörlesztés, illetve az új típusú árfolyamrögzítés kivételével gyakorlatilag az elmúlt csaknem 2 évben tett intézkedések nem hozták a várt eredményeket, több volt a politikai háttere mint a valódi szakmai tevékenység és különösen károsak voltak a „senkit nem hagyunk utcára kerülni”, valamint a „senkit nem hagyunk az út mellett” kijelentések. A folyamatosan lebegtetett csodavárási hangulat -betarthatatlansága miatt – komoly károkat okozott.
A kormányzat még adós maradt a végrehajtási törvény módosításával, és a végrehajtói lobbi megtörésével, melyben a hihetetlen mértékű költségeket lehetne mérsékelni. Az adósrabszolgaság intézményének felszámolásával, amely limitálná a behajtható összegek nagyságrendjét és időtartamát, a most általános fizess életed végéig gyakorlat helyett bizonyos pénzpiaci szabályozások bevezetésével a referenciakamat, illetve a jegybanki alapkamathoz való hitelezési elvek megváltoztatásával. A magáncsőd intézményének bevezetésével, amely csak akkor lesz elfogadható ha magában foglalja a tiszta lappal történő kezdés lehetőségét átmeneti szálláshelyek létrehozásával a kilakoltatott családok részére (nem az ócsai tervek szerint). Természetesen van még mit tenni ezen a téren.

 

PSZÁF.
Mindkét kormányzati ciklusban jelentősen alulteljesített a válságkezelés területén. Nem biztos, hogy saját hibájából. Súlyos hiba volt, hogy nem ellenőrizte a banki termékeket fogyasztóvédelmi szempontokból, illetve az általános szerződési feltételek korrekt voltát. Csak tudomásul vette a bankok által benyújtott konstrukciókat, azokat nem véleményezte, gyakorlatilag bármely bank azt nyújtott be amit csak akart. Nem vizsgálta a hitel kihelyezések szabályait, holott ez szigorúan beletartozott volna a prudens működéssel kapcsolatos irányelvekbe. Ez vezetett ahhoz, hogy a ügyfélminősítő rendszer felhígult, gyakorlatilag minden második hiteles úgy kapott hitelt, hogy hitelképtelen volt gazdasági értelemben. Súlyos gond még az is, hogy a PSZÁF nem tudta betartatni sem az etikai kódexet, sem megakadályozni a költségek áthárítását az ügyfelekre. A bankok bírságolási gyakorlata ötletszerű és jelképesnek mondható, komoly, általános hibák esetén, egy két kivételtől eltekintve nem súlyt kellő szankcióval.

Jegybank.
Legnagyobb kérdés a jegybank felelőssége, hogy az alapkamat megállapításánál az ország gazdasági helyzetét vette figyelembe, vagy pedig a deviza és forint hitelek közötti jelentős különbséget, illetve azt mennyire és milyen módon elemezte.

Nyilván lehetne még a felelősségeket tovább boncolgatni, de összességében kimondható, hogy sem az előző sem a mostani kormányzat nem állt a helyzet magaslatán, inkább politikai és nem szakmai döntéseket hoztak, melyek jelentősen elhúzódtak, és ennek eredményeként 150.000 család egy Miskolc és egy Debrecen nagyságú település teljes lakossága vár arra, hogy mikor lakoltatják ki a lakásából. Még többen vannak olyanok, akik nem csak a banki hitelük, hanem más egyéb tartozásuk miatt is az utcára kerülhetnek és még többen vannak akik a mindennapokat örökös megélhetési küzdelmüket vívják meg és nem Európai emberhez méltató körülmények között vegetálnak.

Kovács László
főtitkár
Banki és Végrehajtási Károsultak Fogyasztóvédelmi Egyesület