Szóval titkon nagyon vártam a Téli Mátrát, annak ellenére, hogy rémeseket hallottam róla. A csoporttal előzetesen megbeszélek ellenére befészkelte a fejembe magát a gondolat, hogy ha már ott vagyok, csak felmegyek a csúcsra és az S-es útvonal helyett az M-est bevállalom, hátha akad hozzá partner is. Egyedül azért nem bátorkodtam a hírhedt Gabi halála miatt. Végül is Roland a kezdeti bizonytalansága ellenére (ő csak a beígért lábáztatás miatt jött) rábeszélhető volt. Az indulás a szokásos, az érkezés már annál izgalmasabb. Nem várt tömegnyomor fogadott, ami felétlen megnyugtatott. Nem mindenki főzi a vasárnapi kosztot. Nos a fekete leves eztán következett, az első futólépések eloszlatták a rózsaszín felhőt, s annak ellenére, hogy Szabó Tamás barátunk megbízható formáját hozva egyenletes tempót diktált nekem és Hajninak, komoly aggodalom fogott el a teljesíthetőséggel összefüggésben. Hajni és én Tamás nyomában, míg Roland és Emese előrébb kerülgették a tömeget. Kiugrás, visszaugrás a nyomba, légyszizések, bal-jobb, hol hallják, hol nem, kissé érzéketlenül, vagy segítőkészen, de valamennyire haladósan és „imitált futómozgással”, havat, vagy inkább a hóba vájt bordákat és jeget taposva tettük meg az első kiliket. Az ezzel kapcsolatos igazságot később egy kedves túrázó „ránkköpködte”:itt ez a futók sorsa. Megjegyeztük! Komoly magamba fordultág után a 10. kilóméter környékén felszakadt belőlem az első velőtrázó gondolat: a Téli Mátra egy baromság! A társaim kicsit megmosolyogtak és ezzel a gondolattal egyedül is maradtam. Mindenesetre alig belesétálva de elérkeztünk az S-M túraútvonal elválásához és Rolanddal tovább indultam a Kékes meghódítására.:-) Itt már kellemesen lazult a tömeg, és élvezhetőbbé vált a futkosás. Egészen Gabi haláláig. Gabi halála mától egyet jelen az én halálommal is. Kemény küzdelem a meredekkel és a hóval, gyakorlatilag számomra futhatatlan pályaszakasz, hóban meg pláne. Nem mintha szárazon sokáig bírnám…De vannak akiknek megy. Így tűnt fel a semmiből, majd el a szemünk elől Carlos, akinek a hátát megcsudálhattuk, jó a Nordhface-s sárga széldzsekije. (lehet, hogy nem jól írom) Végül is hála Roland noszogatásának és babysitterkedésének, elértük a Kékesi ellenőrzőpontot. Egy meleg tea után elhatalmasodott rajtam annak a felemelő érzése: innen már haza megyünk. Roland ekkor már nem bírt magával és a 95 kilós testét ahogy azt tőle mindannyian megszoktátok, nekiengedte a lefelének. Itt már nem volt hóborda, jégborda és én mentem utána, amit azt hiszem nagyon jól tettem, mert végre felszabadult bennem az a fránya endorfin és 14 kili után tényleg felszabadultan élvezni kezdtem az egészet, úgy, ahogy van. Futottunk egy jó lefelét, az S-M találkozásánál kicsit besűrűsödtünk, de ez már nem számított. A nap minden negatív érzése elszállt belőlem, amikor találkoztunk Pusztai Lacival és G. Tóth Marcsival. Pusztai Laci egy keskeny ösvényes lógott a kötélen és közben fényképezett!!!! Utolért minket Ördög Ákos (akin nem volt semmi rózsaszín) és Dávid, akik sajna ettől belassultak, de gondolom valahogy feldolgozzák. 🙂 Minden jókedvem visszatért és így futottunk be a célba. Azért azt hozzá kell tennem, hogy az utolsó 500 méteren már elhaltam és jól esett, hogy Hajni sétál el a teámért, Tamás pedig behozza a ruhámat a kocsiból. Hát…ez a futás holnap fájni fog, de amibe nem halunk bele, az erősebbé tesz. Ugye? Megdöntöttem az egyéni csúcsomat, 25 kili felett futottam az eddigi 22 helyett, ráadásul télen, hóban, jégben, sokat fel, toltam egy kicsit a terhelhetőségem idején és ha ez a csoporton belüli ranglétrán nem is enged előrébb jutni, mert együtt fejlődünk, le se hagy maradni és remélhetőleg szépen beépül. És nem csak az izmokba, de az elmébe is és az emlékekbe is. Köszönöm Mindenkinek, nekem ez egy jó nap volt!