Antal Imrével a Damjanich utcában , a Piroska vendéglőben. A szokásos körök: egy kis Unikum – szigorúan kicsi -, és egy pohár sör oda, egy korsó búzasör ide. Aztán Kibédi Ervin, Latinovits, Csurka. Mind a Damjanich utcában laktak. A Kibédi Ervin lakásába nem lehetett bemenni a sok virágtól, a Latinovits, a szent őrült, üvöltött az erkélyen, a Csurka pedig, aki szintén megfordult olykor a Piroskában, és ilyenkor mindig az asztalához ültette Imrét, már nem ír.

 

„Te, Pista, miért nem írsz már?” – meséli a párbeszédet Antal Imre. „Imre, én már kiírtam magam…” „És mi van a politikával, Pista?” „Imre, ne haragudj, asztálnál nem beszélek erről…”

Párszor én is láttam itt, mindig borjúlábat evett, és mindig egy üveg vörösbor volt előtte. Mellette nagyobb társaság: Gizella asszony, az elmaradhatatlan Győri Béla, egyszer meg Antal Imre.

Évekkel később Solymáron a Schultz sörözőben. Már nehezen járt, úgy kellett rásegíteni a kabátot, meg kitámogatni, de azért mindig pacal és hozzá mindig pár korsó sör.

Tényleg egy hatalmas Bölény volt, mindent megevett és megivott, amit csak lehetett.