Névjegy
Romhányi Tamás 1967-ben született Salgótarjánban. Harmadikos gimnazistaként az ország legkisebb megyei lapjának, a Nógrádnak írt riportokat. Később a Magyar Nemzet újságírója lett. Elvégezte az Egri Főiskola magyar-népművelés szakát, és a MÚOSZ Bálint György Újságíró Akadémiáját. Ez utóbbit a rendszerváltás előtti utolsó tanévben. A Magyar Nemzettől 1992-ben a Népszabadsághoz került, majd a budapesti szerkesztőségből 1996-ban Miskolcra, ahol hét évig volt kiküldött tudósító. Külső szerzőként számos lapba írt, másodállásban volt főszerkesztő, laptulajdonos és kiadó. 2007-ben riportjaiból válogatott kötet jelent meg, az utóbbi években újságíróknak tanít riportírást. 2010-ben a vörösiszap-katasztrófáról írt két újságíró kollégával, Cseri Péterrel és Boda Andrással közös könyvet.A Pulitzer-emlékdíjas, Táncsics Mihály-díjjal elismert, hatszoros Minőségi Újságírás-díjas újságíró néhány hónapja úgy döntött, felhagy az újságírással és a Máltai Szeretetszolgálat kommunikációs vezetőjeként dolgozik tovább. Romhányi Tamással döntésének okairól, a szakma „régi vágású” változatának, ezen belül a riport műfajának háttérbe szorulásáról, a Népszabadságról és új munkájáról beszélgettünk.
– Újságíróból lett kommunikációs szakember. Miért döntött a pályamódosítás mellett?
– Új kihívásokat kerestem, miután már nem találtam a helyem a mostani média által megkövetelt világban.
– Mit követel a mai média?
– Ma főleg a gyorsaság számít, és ez újraosztja a feladatokat. Nehezemre esett, és talán kicsit a büszkeségemet is bántotta, hogy minden héten egy-két napot MTI-híreket kellett bemásolnom a Népszabadság honlapjára. Én a szakma régi vágású változatát műveltem. Történetekre, sorsokra vadásztam.
– A Népszabadságban van hely hosszabb riportra is.
– Folyamatosan fogyatkozik az igény az én műfajomra.
– Hogyan keveredett a Máltai Szeretetszolgálat közelébe?
– 1992 februárjában, a jugoszláv háború idején a Magyar Nemzet újságírójaként elkísértem Kozma atyát Eszékre, amikor a Máltai Szeretetszolgálat sebesülteket hozott át a pécsi kórházba. Saját kocsival mentem riportozni, de közben bezárult az ostromgyűrű, és három napig se ki, se be. Heuréka-élmény volt, amikor a máltaiak autói újra felbukkantak az eszéki kórház udvarán. Aztán 2007-ben az akkori kommunikációs vezető felhívta a Népszabadságot, a telefont én vettem fel. Három-négy riportot írtam meg abból, amit mesélt, és egyre jobban tetszett a máltai szemléletmód.
2009-ben, önkéntesként már komolyan részt vettem a munkában, csak nem betegeket tologattam, nem forró teát osztottam hajléktalanoknak, hanem szövegeket írtam. Amikor egy önkormányzat harmincmilliós máltai programot kívánt indítani egy nyomortelep felszámolására, a szociális bizottságban három-kettő arányban szavazták meg. Ekkor kellett írnom egy levelet képviselőknek, hogy ne csak a pénzt lássák az ügyben. Ezt követően ellenszavazat nélkül támogatták a programot.
.
– Honnan a szociális érzékenység?
– Két részletben hét évet töltöttem miskolci tudósítóként. Meghatározó élmény volt Borsod megye és az északi országrész szegénységének felfedezése. A Népszabadságnak akkor egymillió-kétszázezer olvasója volt, és háromszázhatvan ezres példányszáma. Vidéki tudósítóként egyik nap gazdasági újságíróként a Diósgyőri Kohászat soron következő csődjéről számoltam be, másnap a DVTK NBI-es kiesését kellett figyelemmel kísérnem, harmadik nap a Sárospatakra érkezett orosz delegációt riportoztam, amint visszaadják az elhurcolt műkincseket.
– Mégis a súlyos emberi történeteket feldolgozó riportjairól vált ismertté.
– Azok bizonyultak időtállónak. Miskolcon egy idő után mindenről tudtam, ami bekerült az akkor ott dolgozó másfélszáz aktív újságíró közé. Ez hallatlan magabiztosságot és hátteret adott. Amit a főnökeim vagy én érdekesnek találtunk, annak utánaeredtem. Előfordult, hogy hét anyagot adtam a másnapi lapba – a kétmondatos mínuszos hírtől a háromflekkes kis riportig.
– Akkor miért mondja, hogy nem elég gyors a mai médiaviszonyokhoz?
– A gyorsaság sajnos az értékrend átrendeződésével is jár. Az én korosztályom szempontjai között az alaposság és a precíz fogalmazás előrébb való volt a gyorsaságnál. Nem tudom, ez generációs kérdés-e? Talán nem véletlen, hogy sokan közülünk már túljutottak a pályafutásuk csúcspontján. 1988-ban az újságíró iskolában egy évfolyamra jártam többek között Rudi Zoltán volt tévéelnökkel, H. Bíró Lászlóval, a Népszava volt főszerkesztőjével, vagy Szayly Józseffel, a Magyar Rádió volt alelnökével.
– Ennyire megváltozott a világ tíz-tizenöt alatt?
– Úgy érzem, igen. Mások voltak az értékeink. Ma fontosabb a gyorsaság, mint az alaposság. Ha valami nem stimmel, majd kiigazítjuk. Vagy már azt sem. Dolgozott Miskolcon egy hét-nyolc újságíróból álló csoport, minden információt kicseréltünk egymással. Egyszer említettem a Kossuth Rádió ottani tudósítójának, úton Tiszaújváros felé, hogy a rendőr szakközépiskola egyik oktatója főbe lőtte magát. Megálltunk, leadta a hírt a rádióba. Azzal kezdte, hogy a szolgálati fegyverével tette. Megkérdeztem, honnan tudja? Azt válaszolta, miért, mivel lőtte volna fejbe magát egy rendőr? Én nem írhattam le egyetlen olyan szót sem, amiben nem voltam biztos. Utólag kiderült, hogy a rendőr szolgálati fegyverét korábban bevonták.
– A Népszabadságot is az új módszerek jellemzik?
– Ha diplomatikus akarok lenni, azt mondom: részben követték a kor szellemét.
– És ha nem akar az lenni?
– Nem tudom elfogulatlanul nézni a Népszabadságot. Persze némileg ott is hígult a munka, de a szerkesztőség mégis sziget maradt, ugyanis követnek értékeket, ha nem is azzal a szigorral és következességgel, mint korábban. Nincs idő szöszölni, minden azonnal kell.
– Állítólag hetilaposodni akar most a Népszabadság, mert a vezetés rájött, hogy a hírpiacon nem kelhet versenyre a nettel.
– Attól a pillanattól, hogy pénzt fektettek az online kiadásba, látogatottságot kellett produkálni.
– A gyors hír és a riportok nem zárja ki egymást.
– Egy fogyatkozó, a gazdasági kényszer okán állandó megszorításokkal szembesülő és visszalépésekre berendezkedő szerkesztőségben nehéz többfelé figyelni. A Népszabadság így is az üdítő kivételek közé tartozik.
– A neten is egyre több az utánajárós cikk.
– Ez örvendetes. Az egész sajtó önbecsülése múlhat rajta. Összességében viszont még mindig elenyésző a számuk, mert a hirdetéstől és a tulajdonostól függő szerkesztőségek keskeny mezsgyén kénytelenek egyensúlyozni. Elmúltak az idők, amikor egy főszerkesztő bátran packázott pénzes cégekkel. Mi még mertünk ujjat húzni az egyik francia autógyár képviseletével. A 2003-as Rémálom hat és fél millió forintért című cikkem után majd negyven autótulajdonos jelentkezett, és számolt be arról, hogy minőségi kifogásaival simán elhajtotta őt a cég. Ezután megkeresés érkezett az akkori főszerkesztőhöz: ha megjelenik a folytatás, kezdeményezik, hogy az összes francia autógyártó vonja vissza a hirdetését a Népszabadságtól. Eötvös Pál reflexből azt válaszolta: tegyék nyugodtan, mert a cikk után a hirdetési felületünk a német és a japán autógyárak szemében felértékelődik, hiszen látják majd, minket nem lehet megvenni és fenyegetni.
Az még magabiztos és önbecsüléssel rendelkező szerkesztőség volt. Egy főszerkesztői utasítás szerint a nagyinterjún kívül cikket tilos volt a megjelenés előtt bemutatni a nyilatkozónak. Mondván, ha minden mondatot jóváhagyatunk, mi különbözteti meg az újságírót a titkárnőtől? Ha valaki mégis ragaszkodott az előzetes ellenőrzéshez, inkább kihagytam. Ezek ma már múzeumba való elvek. Eötvös mondása volt az is: a cikk megítélése szempontjából mindegy, hogy a nyilatkozó mit gondol róla, nem az ő dolga megítélni.
– Politikai témákkal nem foglalkozott. Miért?
– Más területen értékesebb munkát végeztem, és egy idő után megengedhettem magamnak ezt a luxust.
– A MSZP-hez köthető Szabad Sajtó Alapítvány 27,7 százalékos tulajdonrészét megvásárolja a többségi tulajdonos Ringier. Jó hír?
– Amíg a lapnál dolgoztam, a tulajdonosok nem szóltak bele a tartalomba. A Népszabadság hallatlan előnye volt, hogy a szerkesztőség – Közép-Európában példátlan jogosítvánnyal – főszerkesztőt választhatott magának.
– Amíg a Népszabadság nyereséges maradt. De már nem az.
– Valóban, a harmadik veszteséges év után megszűnt ez az előjog.
– 2009-ben a Népszabadság Zrt. több mint egymilliárdos veszteséget könyvelt el. Függetlenség, jó cikkek, mégis bukta. Hogy van ez?
– Nincs elegendő tudásom, hogy megítélhessem. Amíg ott dolgoztam, a szerkesztőség olyan lapot csinált, amilyet akart.
– Úgy tudni: az eladás egyik oka épp az, hogy a lap nem volt elég lojális az MSZP-hez.
– Tényleg nem vagyok kompetens a kérdésben. A végére belefásultam, burkot építettem magam köré, mondván, politikával nem foglalkozom. Párszor előfordult, hogy vissza is adtam egy-egy politikai témát a főnökömnek. Nem túl elegáns, de megtehettem. Jobban illusztrált, rövidebb cikkekre lett igény. Kiszorult az általam is képviselt újságírás.
– Nemrég a vörösiszap-katasztrófáról írt társszerzőként riportkönyvet.
– Azt három hét alatt kellett összehozni. 2010 karácsonya előtt jelent meg, november végén kaptuk a felkérést. De ipari mennyiségű szöveget írok itt is.
– Nem cikkeket.
– Honlapot, hírlevelet, és szerkesztek is.
– Másik szakma.
– Próbálok felnőni a feladathoz. Ma nem az jelenti a sikert, ha jól írok meg egy történetet. Két héttel karácsony előtt felhívtam egy újságíró figyelmét a Máltai Szeretetszolgálat tarnabodi iskolájára. A cikk megjelenése után kétmillió forint értékű, négy teherautónyi adomány gyűlt össze. Rengeteg a feladat, nincs időm visszamerengeni. Elszomorító, ami a médiában zajlik, újságíróként valószínűleg elkeseredett ember lennék.
– A botrányok miatt?
– Azok korábban is voltak. Az első médiaháború idején, a Magyar Nemzet újságírója voltam. A szerkesztőség három napig sztrájkolt, amikor az újdonsült francia tulajdonos az Antall-kormányhoz kívánta közelíteni a lapot és rovatvezetőket, szerkesztőket állított fel. Írásos irányelveket adtak ki, amit egy kollégámmal kiloptunk, majd elvittem a Népszabadsághoz, ahol másnap lehozták. De korábban is szűntek meg televíziós műsorok vagy épp bojkottáltak néhányat. Megtörtént itt már minden, csak közben volt egy generációváltás. Deja vu érzésem van.
Lampé Ágnes/http://www.emasa.hu/