Nagyon félek attól, hogy  talán nem is olyan sok idő múlva néhány évtizeden belül, magyarnak született és Magyarországon élő honfitársaink fogják ezt a kérdést feltenni egymásnak. Őszintén remélem, hogy mégsem így lesz, ezért kell foglalkozni ezzel a témával, akár sokadszorra is. Mert jelen időszakban sajnos ki kell mondani, a mi gyönyörű anyanyelvünk kezd romokban heverni. Pedig a mi nyelvünk az egyik leggazdagabb nyelvek közé tartozik, és semelyik más nyelvcsoporthoz sem hasonlítható, szép hangzású, és ideg anyanyelvűek véleménye szerint a fülnek igen dallamos. Sokan az olasz nyelvhez hasonlítják hangulatában. De nagyon nehéz is annak, aki ezt meg akarja tanulni. A nyelvtana és annak logikája teljesen egyéni. És, hogy mire alapozom a félelmeimet? Egyre divatosabbá kezd válni az angol jövevény szavak beépülése a nyelvünkbe. Ez mind rendben is lenne bizonyos fokig, hisz a történelmünk során más elnyomó nemzetek szavaival is ez történt, beépültek és mind a mai napig használjuk is őket. Török, német, szláv, és némi francia szavak is. Végül is ezek a jövevény szavak is az idők folyamán gazdagították a nyelvünket. De a jelenlegi helyzet az már más, gondolok itt az angol szavak dömpingjére és azok mindennapi alkalmazására. Sétáljunk végig a magyar városok bármelyikében és sok esetben elgondolkozhatunk, hogy hol is járok én most, eltévedtem, talán az Egyesült Királyságban, esetleg az USA-ban vagyok? -írom ezt némi iróniával, hisz némely intézmények, kereskedelmi és vendéglátóipari egységek „csábító” feliratai is már angolul vannak kiírva. De ha már kiírják angolul, uram bocs’á legyen már ott alatta a magyar nyelvű felirat is. Amíg egy üzlet kirakatában látjuk, hogy mit árul, azok alapján nincs probléma, fütyülünk az angol feliratára. De pld. mint Miskolcon is a belvárosban a „National Trade Center”, azaz (Nemzeti Kereskedelmi Központ), magyar felirat nincs (én legalábbis nem láttam, bárhogy is meresztgettem a szemeimet), kik értik meg, hogy ez az épület mit is takar? Kevesen! „Rázzuk a rongyot”. És ráadásul mi magyarok nagy többségében, sajnos nem is értjük az angol nyelvet, pedig világnyelv, minden más nemzet megtanulja, de mi magyarok ebben is az utolsók között kullogunk. Talán már a mostani ifjúság idővel behozza ezt az elmaradást, a jobb oktatási lehetőség alapján. Ami még szomorúbb a fiatalabb korosztály, nemcsak az alsóbb réteg fiataljaira gondolok, hanem gimnazisták, egyetemisták, azaz a jövő tanult nemzedékére is, trágár módon beszél, azaz káromkodik (lányok, fiúk egyformán), ezzel megerősítve mondanivalójuk lényegét. Mert ez így divat most. Sajnos itt érezni már magát, a brutalitás jelenlétét. Ugyanígy van ez a „szleng”-el is (jassznyelv, tolvaj nyelv), mert hát miért is kéne ezeket a szavakat választékos magyar szavakkal helyettesíteni? Ezeket mi, az idősebb korosztály már nem is igazán értjük meg. Rendkívül divatossá vállt a szavak lerövidítése is, bár ez nem csak magyar sajátosság, ez világjelenség. Azaz elhagyják, vagy kitekerik a szavak egy részét, ember legyen a talpán aki megérti. Na és a hadarás, ami a többiek mellett kimondottan idegesít engem. A múltkoriban beszéltem telefonon egy fiatal hölggyel, egy hivatali alkalmazottal. Olyan gyorsan, hadarva beszélt, hogy összefolytak a szavak a szájában, és én nem értettem semmit a mondanivalójából. Majd mikor befejezte, mondottam neki: kedves hölgyem ne haragudjon, de elmondaná még egyszer amiket idáig mondott, mert a hadarása miatt a világon nem értettem meg semmit. És higgyen nekem nem az én hallásommal van a baj. Ő pár pillanatig hallgatott, ledöbbent, majd még egyszer megismételte, másodszorra már érthetőbben. Hova sietünk, rohanunk mindenben? a beszédünkben, a tetteinkben, az étkezéseinkben, hisz van egy régi mondás, ami nagyon igaz. „Lassan járj, tovább érsz”. Ha így gondolkoznánk lenne időnk átgondoltan, megfontoltan célt érni, és kevesebbet hibáznánk. Hisz aminek be kell következni az be is fog következni, nem kell sietve eléje rohanni. Végezetül pedig elgondolkozásként elmondok még egy történetet. A 70-es évek végén és a 80-as évek elején több, Miskolcon tanuló külföldi diákkal kerültünk őszinte baráti kapcsolatba. Amely kapcsolatok a későbbi években is még sokáig fennálltak, akkor is, amikor ők már visszautaztak a hazájukba. Mivel magyar nyelven hallgatták a tanulmányaikat, így először meg kellett nekik tanulni magyarul. Nagyon lelkiismeretes és kiváló magyar tanáraik voltak, és ők megtanulták a szép magyar beszédet és a nagyon nehéz magyar nyelvtant is. Volt közöttük olyan is, aki tudta ezt a külföldiekre jellemző akcentus nélkül is beszélni. Mert neki volt nagyon jó nyelvérzéke. Szebben és választékosabban beszélik a magyar nyelvet még most is, mint sajnos sok magyar hazánkfia. Mert tisztelik a hazánkat, a nyelvünket, mert itt éltek 5 éven át, itt szerezték a diplomájukat és országunkat a második hazájuknak tartják mind a mai napig. És ezek alapján én már nagyon szégyenkezem. Kedves egyes honfitársaim félve kérdezem meg most Önöket, hogy „beszél Ön magyarul?”