A szerződés aláírása utáni  napon meglátogattam a karcsú nőt, elmondtam, hogy mi van, hogy elhagyom a várost. Nem tudom, mitől voltam zavarban, semmi okom sem volt rá. A karcsú nővel mindig tisztán játszottam, nem hitegettem. Mégis zavarban voltam. A karcsú nő enerváltan mosolygott, s azt mondta: két évig jártál ide hozzám, s mégsem ismerlek. Ki vagy te?

 

Én: Mindig más vagyok. Attól függően, mit ír elő a szerep.

Karcsú nő: Mindig csak kérdeztél. Sose jelentettél ki. Nem beszéltél. Kinyilatkoztattál. Most én kérdezek.

Én: Csak azt ne kérdezd, szerettelek-e!

Karcsú nő: Jó. Ezt nem kérdezem. De például azt, hogy ha történetesen nem lettem volna meddő… Úgy értem, ha lehetett volna gyerekem, akkor lett volna belőlünk valami…? Úgy értem, rendszeres kapcsolat?

Én: Nem. Akkor se lett volna. Mert nem szerettelek. Kegyetlen? Te akartad. Te kérdezted. Kérdezni akartál. Tessék.

Karcsú nő: Így azért könnyebb lesz. Gondolom, az elválás…

Még beszélgettünk darabig, aztán megkérdeztem tőle, eljön-e velem vadászni. Mondta, hogy igen, jön. Nagy, kényelmes magaslesre ültünk, estefelé megkívántuk egymást, dugtunk. Ő azt mondta utána, hogy jót szeretkeztünk, de én tudtam, hogy csak dugtunk. Mert az csak a testek játéka volt, annak minden szabadságával és ürességével.

Fél év múlva jöttek a hideg emberek: november, december. Karácsony előtt egy héttel valami ügyben Nyíregyházára kellett mennem, volt egy kis fölös időm, felugrottam a karcsú nőhöz. Nem is hívtam föl előtte, ha otthon van, jó, ha nincs, úgy is jó. Otthon volt. Mikor ajtót nyitott, a sötét folyosón még nem vettem észre semmit. Csak amikor beléptem a konyhába, és az ernyedt téli nap odasütött a konyha közepére, úgy vetítette oda a fénypászmát, ahogy a templomi freskókon látni a szeplőtelen fogantatást ábrázoló falfestményeken, akkor láttam csak, hogy a karcsú nő már nem karcsú.

– Gyerekem lesz – mondta egyszerűen. – Tőled lesz gyerekem – pontosított. – Az a vadászat, emlékszel…

Én meg leültem a hokedlira.

– Nem kell megijedned, nem foglak zsarolni…

– Ez eszembe se jutott – hazudtam.

– A gyerek nekem kell. Öregkori magány ellen. – Ezt mondta, és mindez nagyon ismerős volt. Azt rögtön tisztáztam vele, hogy én egy másik városba költöztem, távol Nyíregyházától, és ezen a helyzeten nem is kívánok változtatni, és azt is nyomatékosítottam, hogy nekem már van egy számomra ismeretlen fiam, valahol az Északi Opera városában, valamint van egy lányom, rendesen, házasságból, és utóbbi felé sem tudok apaként megnyilvánulni.

Egy órát töltöttem a karcsú nőnél, aztán elköszöntem, puszi jobbról, balról, száját elkerülve, s amikor már lent jártam az utcán, azt gondoltam, hogy ez a szál is végleg el van varrva.

Ahogy mentem a decemberi utcán, és véletlenül felnéztem a túloldali bérház tetejére, úgy tűnt, mintha közvetlenül a kémény alatt egy ember feküdne a ferde tetőcserepeken, hegedű nem volt nála, kizárható volt, hogy a mjuzikelből. Továbbhaladtam, de mégsem tudtam, miért fekszik valaki a tetőn, érteném, ha nyár volna, és valaki a zavartalan napozás érdekében… Akár meztelenül is… Megint felnéztem, és láttam, hogy annak az embernek a kezéről kékkel beszegett piros tűz lövell ki sisteregve, és a lángok sziszegve nyaldossák a födémet… Mint az Ótestamentumban!

Már a főutcán jártam, s átfutott az agyamon, hogy bizonyára a Sátán feküdt ott a tetőn, talán vakarózott, nyakában szíjra fűzött rókakoponya lógott, és azt mondta, hogy he-he-he…

Legyintettem, az is lehet, hogy nevettem, már nem emlékszem, de két sarokkal később megálltam és visszafordultam, mert végére akartam járni ennek a Sátánjelenésnek. És amikor odaértem a telő alá, akkor láttam, hogy egy fáradt arcú munkás dolgozik a tetőn, kátránypapírral szigeteli a födémet, a gázpalack ott fekszik a kémény mögött, és a gázcső vége úgy lángol, ahogy faluhelyen a disznót pörkölik, kékkel szegélyezett piros tűz lövell ki a cső végéből sisteregve. És amikor pár év múlva megkaptam a Tragédia Lucifer szerepét, a tudatalattimból előtolult ez a kép. És a londoni szín egyik jelenetét úgy oldottam meg, hogy a háztetőn hevertem, vakaróztam, nyakamban szíjra fűzött rókakoponya lógott, képzeletemben kékkel szegett vörös fény sistergett, és azt mondtam, hogy he-he-he.

Calvero