„Romok is ragyognak hűs hold fényinél!” („Emlék” 1912.) Sajnos ez ma már szó szerint igaz, mert csak romok állnak a valaha nagy múltú diósgyőri kohászat helyén. Mementóként, torzóként! Tudomásom szerint vannak próbálkozások e „holdbéli tájon” időnként különböző rendezvények megtartásával, de ez már nem más mint a végső agonizálás. Azóta felnőtt már egy generáció, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy itt milyen dinamikus munka folyt, és gyártmányaik eljutottak a világ számos országába. 15.000- embernek adott munkalehetőséget és generációkon keresztül nyújtott biztos megélhetést, nyugdíjas állást, családok ezreinek. Az én drága apám is itt dolgozott élete végéig (1959-ben, fiatalon bekövetkező haláláig.) Igaz, hogy ő nem kohász volt, hanem a háttér szolgáltatást adták, irányította, ellenőrizte, azaz a gyár működéséhez alapvetően fontos villamos energiát, a kohászat egyik részlegénél. Én ekkor még gyerek voltam, nem sok mindenre emlékszem, csak arra hogy szegényen éltünk akkor is, mert az 50-es évek kemény évek voltak, de megvolt a mindennapi biztos kenyerünk és a holnap szolid biztonsága is. Ez a kohászat anno világraszóló terméket is gyártott, azaz a vasúti síneket, mely sín-párokon mind a mai napig futnak még vonatok a világ különböző tájain. És ezeken a síneken ott van a felirat, hogy „diósgyőri kohászat”, mert ezek a sínek még élnek, dolgoznak, segítik a világot, ellentétben a gyártócégükkel. A valaha itt dolgozó emberek forróságtól gyöngyöző homlokkal, igen kemény munkát végeztek, de mégis ragaszkodtak és szerették a munkahelyüket, mert apáról fiúra szállt ez a mesterség. Minden tiszteletem ezeké az embereké, akik azóta vagy már meghaltak, vagy munkába megrokkant kisnyugdíjasként, vagy munkanélküli segélyből tengetik az életüket. Mert nincs már rájuk szükség sehol. Mert a mi országunknak sajnos nincs már szüksége az ipari termelésre, sem a nehéz, sem a könnyű iparra, vagyis az ipar minden ágazata romokban hever. Pedig csak a termelő szféra hozza a profitot. De nekünk ez mégsem kell. Azért tartunk most itt! El vagyunk látva bőségesen közgazdászokkal, jogászokkal, manager-kel, stb, túl sokkal is. De nincsenek már mérnökeink, szakmunkásaink, akik az ország felemelkedését biztosítanák. Mint ahogy sajnos már orvosaink sem lesznek hamarosan. De ez egy másik történet. A rémséges 50-es években Rákosi Mátyás elvtárs mondotta: „Az ipar és az acél országa leszünk”. Túl utópisztikus tervei voltak ezzel kapcsolatosan, de volt némi igazsága, ki kell mondani. Mert belátta, ha egy nemzet elő tudja állítani a saját maga részére szükséges ipari termékeket és alapanyagot, legalábbis részben, már nem kell drága pénzért importból behozatalra szorulni. De akár még némi exportra is termelhetnénk. Mi magyarok soha nem leszünk az ipar fellegvára, mert mindég is agrár nemzet voltunk, de „Ipar nélkül a nemzet félkarú óriás”, mondotta ezt gróf Széchenyi István is, több mint 150 évvel ezelőtt. Mit is írhatnék még ezzel kapcsolatosan? Fáj a szívem a diósgyőri Lenin Kohászati Művekért, hisz eddigi életem nagy részének hátterében ott volt maga ez a fogalom, mert az volt, a tipikus miskolci óriás cégé.