Hasonlóképp kezdhetném írásomat, mint az L.K.M  lepusztulásáról szóló cikkemet, hisz ez a két gyár egy nagy területen osztozott, mert a II.világháború előtti években még egy üzemnek számítottak. Majd 1948-ban külön váltak és önálló életet kezdtek élni. Míg az L.K.M a kohászat „fellegvára” volt, a DIMÁVAG pedig a vezető hazai hadi, és gépipari cégnek számított. A sorsa hasonló lett, mert 10 évi erőltetett vegetálás után 1990-ben felszámolták. Itt is több mint 10.000- ember és családjaik élete vált egyik napról a másikra megkérdőjelezve. Illetve a munkanélküli hivatal „törzsvendégeit” gyarapították ők is. Pedig ez a gyár is ,miután különvált a kohászati üzemtől, úttörő munkát végzett, mert exportképes szerszámgépeket gyártottak sorozatban, és nem csak a szocialista országok piacaira, hanem a tőkés országokba is. Ebben a gyárban történt atervezési és az előállítási munka is. Kiváló, jól konstruált és abban az időben még nagyon modernek, újnak számító szerszámgépeket gyártottak. Különböző forgácsológépeket: (hengereszterga, karusszeleszterga), lemezolló, dróthúzógép, kábelgyártógép és sorolhatnánk még sokáig. Ezek a termékek igencsak keresettek voltak a világ sok országában. Én személy szerint is kötődtem ehhez a gyárhoz, mert a 60 években gépipari technikumot végeztem, és a nyári 1 hónapos gyakorlati tapasztalatainkat minden nyáron ebben a gyárban szereztük meg. Szép emlékeim vannak erről az időkről, bár a gyár előrehaladásában nem sok vizet zavartunk. Mint kisdiákok inkább csak nézelődtünk, hisz a szakmunkások teljesítménybérben dolgoztak, így a gépeik közelébe sem engedtek minket. Inkább zavaró tényezőként bóklásztunk mi ott, és nem igazán öregbítettük ennek a kiváló gyárnak a hírnevét. De bőven volt arra időnk, hogy a modern gépeken és az akkori modern technológián elcsodálkozzunk. Nálunk a technikumban akkor még a világháború előtti, kiszuperált szerszámgépek voltak és azokon tanultuk a gépipari gyártás „csodáit”. De nekünk az akkor még teljesen laikusnak számító kezdőknek, ez is megadta az alapokat. És még némi fizetést is kaptunk a végén. Ez egy kis diáknak akkor igencsak nagy vagyonnak számított. Aztán az élet végül is más pályára terelt engem, úgyhogy a gépipar varázsából véglegesen kikerültem. De mind a mai napig a szívem egy része mégis ott maradt. Ezért fáj nekem ennek a gyárnak is a tragédiája. De ennek a gépgyárnak is a sorsa megpecsételődött, hasonlóan az L.K.M-éhez és mint az ország összes többi ipari nagyvállalatáé, az agrárszféráé, az egészségügyé, az oktatásé és stb. Mint ahogy már nincs MALÉV-unk sem, összeomlás előtt áll a BKV és inkább ne is soroljam tovább. Mert könnyebb lenne azokat az ipari, mezőgazdasági, és a többi állami tulajdonban még meglévő, vagy az állam irányítása alá eső bármely más területen működő intézményeket felsorolni, akik egyáltalán még léteznek, vagy fenntudják magukat még tartani, ideig-óráig. Ők vannak már nagyon kevesen! Pedig hát ideje volna már végre dolgozni is valakiknek, ha hagynák őket, akik a termelésből profitot is termelnének. Ez mind az országunk javára lenne és a felemelkedését segítené elő. De ennek az esélye már nagyon kicsi. Sajnos, nagyon – nagyon beteg a mi országunk és sokszor elgondolkozom azon, hogy mi lesz veled MAGYARORSZÁG?
Végezetül pedig búcsúként, mindörökre bye-bye: diósgyőri DIMÁVAG és L.K.M
ok.ildi.blog