A háború előtt lett lakatossegéd . Pesten kezdett el dolgozni. Hidakat építettek és újítottak. A hatalmas vasszerelvényeket vasszegecsekkel fogták össze. Ez abból állt, hogy az egyik ember a feltüzesített szegecset áttolta a méretes furaton, a másik meg a túlsó oldalról kézikalapáccsal addig verte kibukkanó részt, amíg szép félgömbformája nem lett. Volt amikor embermagasságban, volt amikor 20 méter magasan kalapáltak. Úgy járkáltak a szédítő magasságban, a Duna fölött, hogy beleborzongott, aki a partról látta őket.

Történt egy novemberi nap, hogy ónos eső esett. A lábak csúszkáltak, a kezek odafagytak a vashoz. De dolgozni kellett. Dél körül lehetett, amikor a magasban dolgozók összebeszéltek. – Elég! Ez életveszélyes! Abba kell hagyni! Meg kell várni a jobb időt! – és lekászálódtak az újpesti hídról.

A bódéhoz mentek, a munkavezetőhöz.

– Nocsak! – nézett kérdőn rájuk a főnök. – Véget ért volna a műszak?

– Nem! – mondta az egyik munkás. – De ilyen körülmények között képtelenség dolgozni!

– Képtelenség? – kérdezte a főnök. – No, akkor sorakozzanak fel ide elém! Lépjen előre egy lépést, aki úgy gondolja, hogy ma nem lehet dolgozni!

Nagyon nagy csend lett. Végül egy ember, a húszéves lakatossegéd elszánta magát és előrelépett. Szeme sarkából látta, hogy csak ő tette meg ezt a döntő lépést.

– Csak maga? – fordult felé a munkavezető. – Tehát maga szerint ma nem lehet dolgozni! A többiek szerint meg lehet! Jó, akkor maga holnap reggelig elmehet! Maguk meg folytassák! Menjenek vissza a hídra! – utasította a többi munkást.

Távozóban odaszólt apámnak, merthogy ő volt lakatossegéd: – Kálikám, maga meg legközelebb kétszer is gondolja meg, hogy kikkel szervezkedik!

Számtalan ember állít meg a város utcáin: – Csináljatok már végre valamit! Ilyenkor mindig eszembe jut apám története. Egyedül marad ma is, aki előre lép?