Nem, nem internetes naplóról van szó.
És nem is a sajátomról… illetve csak annyiban a sajátom, hogy én
játszottam tíz évvel ezelőtt abban a monodrámában az őrült szerepét, melynek
egyik előadásán rosszul lettem, és kórházban kötöttem ki.

 

Ha Popriscsint játszottam, az a nap mindig
olyan volt, mint a bemutató. Olyan stressz volt bennem. Akkor már hetek óta nem
ettem rendesen, Vali jó feleség volt, mindig ott gőzölgött az ebéd, s mióta ők
elmentek, azóta… A férfiember nem főz magára, én
legalábbis soha.

A rendszertelen életmód legyengített,
nagyon össze kellett szednem magam aznap este, amikor ott álltam a
stúdiószínpad körfüggönye mögött, és hallgattam a közönség neszezését, ahogy
kettesével, hármasával jöttek be a nézőtérre, megkeresték a helyüket, és halkan
beszélgettek. Amikor pedig lement a nézőtéri fény, és a hangszórókból
felhangzottak Lajkó Félix idegrángásos vonóhúzásai, akkor beálltam a sötét
színpadra, és azt hittem, összefosom magam a félelemtől, hogy most másfél órán
keresztül egyedül kell lennem önmagammal, ezzel a fenevaddal… És még egy szót
sem szabad tévesztenem a szövegből, mert akkor borul minden. A kezdés után öt perccel
nyugodtam csak meg, attól kezdve már többnyire öröm volt a játék. Az első
nevetéstől kezdve pedig már tudtam, hogy velem jönnek, szeretnek… Jut eszembe:
szeretnek. Negyvenvalahány előadáson keresztül ott ült egy lány az első sor
második székén, nem lehetett nem észrevenni, a szeme szinte fénylett a
nézőtéren. Nem szoktam
kinézni a nézőtérre, de ebben az előadásban volt egy jelenet, amikor Popriscsin
széttép egy újságot, a papírdarabkákat szétosztja a nézők közt, és akkor rendre
ott ült az a lány. Úgy fénylett a szeme, és olyan őrült szenvedéllyel nézett
rám…! Azon az estén, a két jelenet közti átállásban is
észrevettem a fénylő szemet.

A szünetben az öltöző fiókjából elővettem egy régebbi
újságot, letéptem a sarkából pont akkorát, amekkorára a jelenetben tépkedem a
fecniket. Ráírtam, hogy ha tudsz, előadás után hívj fel ezen a számon! Ráírtam
a mobilszámomat, és a fecnit a jelmezem zsebébe tettem. Közben pedig bejött az
asszisztens, és kérdezte, mi van velem, mert ilyen rossz még nem voltam,
hol van a bekattanás, meg az őrülten
agresszív játék, ami ehhez a szerephez kelletik. Mire mondtam, hogy nem érzem jó magam, le vagyok gyengülve.

Így kezdtem el a második felvonást,
padlóig nyomtam a gázt, teljese erőmből játszottam. Az újságtépéses jelenetben,
ahogy mindig, kimentem a nézőtérre, osztottam a nézők között a fecniket, és
amikor a lányhoz értem, a zsebembe nyúltam, és a szünetben elkészített papírt
adtam át, majd gyorsan vissza a színpadra, a maradék papírlapból csákót
készítettem, és a fejemre tettem, ahogy mindig. A rákövetkező jelenet volt a
kedvencem, amikor Popriscsin spanyol királlyá változik. És pont abban a
jelenetben történt meg a baj. Először is elfelejtettem egy szövegrészt. De az
még nem volt baj, mert gyorsan ugrottam, ezt még azok a nézők sem vették észre,
akik már többször látták az előadást. Ha lassítok, akkor talán elkerülhettem
volna. De nem lassítottam, nyomtam tovább. Egészen addig a pillanatig, amikor
felágaskodott előttem a nézőtér. Azért mondom így, mert akkor is ez jutott
eszembe, hogy olyan ez, mint mikor egy történelmi film forgatásakor
vezetőszáron fogtam a lovat, és valaki a közelemben hujjogatott egy nagyot,
mire a ló felágaskodott. Hiába rángattam a száját a vezetőszáron, csak
ágaskodott, és kapált a lábával, végül kénytelen voltam elengedni, és a ló
bokkolva elvágtatott tőlem. Így ágaskodott fel előttem a nézőtér, és
egy pillanatra megálltam a szöveggel, próbáltam megérteni, hogy mi történik
velem. Aztán egyszerre a színpad és a díszletek is imbolyogni kezdtek, és
onnantól nem emlékszem semmire. Csak arra, hogy a mentőkocsiban fekszem, és egy
fiatal nő valamit beszél nekem. Azt mondta, hogy csak nyugi, mindjárt ott
vagyunk. Hol, kérdeztem. A kórházban. És valóban, nemsokára befordultunk
valahová, azt éreztem, hogy befordultunk, és a kocsi lassított, majd megállt. Fel
akartam ülni, de a nő, hogy csak maradjak, mert majd a hordággyal együtt
vesznek ki a kocsiból. Kinyitották a mentőkocsi hátulját, ágyastól kihúztak, az
ágynak kerekes lába is volt, és azzal toltak be az épületbe. Végig egy hosszú
folyosón, kétoldalt nyitott ajtók voltak. Fehér neonfények világítottak a
szemembe, és a nyitott ajtók mögül furcsa szagok jöttek ki. Aztán be egy
szobába, ahol ugyanaz a furcsa szag volt, és ott megállt a menet, vagyis, aki
tolta az ágyat velem, és én ismét felültem, hogy leszállok az ágyról, de a
nagydarab fiatalember a mellkasomnál fogva visszanyomott, hogy csak feküdjek
tovább. Két karjával alám nyúlt, a térdhajlatomba és a hónom alá, és átemelt
egy másik ágyra. Ekkor bejött egy fehérköpenyes nő, jó negyvenes lehetett a
doktornő, megmérte a vérnyomásomat, kérdezgette, hogy mi történt, én elmondtam.
Nem mindenre emlékeztem, de azt elmondtam. Mire a doktornő, hogy vetkőzzek le.
A mellette lévő durvaképű nővérkétől pizsamát kaptam, cserébe odaadtam a saját
ruhámat, megint jött az ápoló, és visszarakott a guruló ágyra, megint
toltak, betoltak egy másik szobába, melynek ajtajára az volt írva, hogy
INTENZÍV. Hónalj, térdhajlat, az ápoló leemelt, át egy másik ágyra, infúziót a
karomba. Azzal hagytak ott, hogy majd alaposabb vizsgálatot reggel.

Kétoldalt paravánszerű függöny volt, nem
láthattam, hogy ki van még a szobában, de azt tudtam, hogy nem vagyok egyedül, mert
időnként köhögött valaki, hurutos férfihangon köhögött, és egy néni szólt
többször, hogy nővérke! Ilyenkor a durvaarcú nővérke bejött, odament a paraván
mögé, és ott valamiről beszélgettek; a néni cuppogva beszélt, fogatlanul, a
protézise bizonyára mellette volt vizespohárban. Próbáltam nem odafigyelni
rájuk, és ez hamarosan sikerült is, eszembe jutott, hogy ha a lány elolvassa az
újságfecnire írt telefonszámot, akkor, ha történetesen fel is akar hívni, nem
hallom majd meg,mert a durvaarcú nővérke elvette a ruhámat. A nővérke épp ekkor
hagyta ott a nénit, és kifelé indult. Már szólni akartam, hogy nővérke,
idehozná a telefonomat, de aztán mégsem szóltam semmit, és a nővérke kiment a
szobából.

Jó félóra múlva az egész megismétlődött:
nővérke! A durvaarcú nővér be, fogatlan cuppogás, nővér ki, most se szóltam,
hogy a telefon. Öt perccel ezután nagy csattanás. A néni leesett az ágyról, és
hörgött. Először szaporábban hörgött, aztán a hörgés lassulni kezdett. A
csattanásra lomhán bejött a durvaarcú, és azt kérdezte, no, ki vetette le magát
a negyedikről? Egészen pontosan emlékszem, hogy ezt kérdezte. Amikor meglátta a
nénit a földön – azt csak utólag tudtam meg, hogy a néni volt, mert a
paravántól nem láttam oda –, akkor a durvaarcú rögtön szaladni kezdett kifelé,
és két perc múlva az ügyeletes orvossal jött vissza, akit bizonyára álmából
keltett fel, mert már jóval éjfél után volt. Hallottam, hogy valamit csinálnak
a nénivel a földön, és a néni hörgésének ritmusa egyre lassul, azt hittem,
múlik a rosszulléte. Egy utolsó hosszú hörgés után aztán a néni elhallgatott,
és a neszezésnek is vége lett. Az ügyeletes orvos és a nővér kiment a
kórteremből, csak azt furcsálltam, hogy a nénit miért hagyták lent a földön.
Merthogy nem hallottam, hogy feltették volna az ágyra. Pár perc múlva
visszajött a nővér, és odament a köhögős bácsihoz, és hallottam, hogy azt
kérdezi tőle, kér-e egy nyugtatót. Mert a köhögős bácsi látta mindazt, amit én
nem. Már tudtam, hogy a néni meghalt. És akkor eszembe jutott a
szapora hörgése, ami egy mély sóhajban végződött. S az is eszembe jutott, hogy
a franciák nem hiába nevezik az orgazmust „kis halálnak”, mert a néni pontosan
úgy hörgött, ahogy fiatalabb korában tehette, egy izzasztóan nagy csúcsra
érkezés alkalmával.

Reggel elvégeztek rajtam egy csomó vizsgálatot,
terhelésest, mit tudom én mit, és a végén azzal engedtek ki a kórházból, hogy
emígy nem komoly, csak kimerültség, alultápláltság, és hogy
előadás közben leesett a vérnyomásom, azért történt.

Amikor átöltözve kifelé mentem a
kórházból, elővettem a telefonomat: három nem fogadott hívás. Ugyanaz a három
szám. Vagy a színházból érdeklődött valaki a hogylétem iránt – a miskolci
színházi közöny ismeretében aligha volt valószínű –, vagy a lány.

Felhívtam a számot. Olyan hang szólalt
meg, olyan fényes és sima, amilyen az a tekintet. Mondta, hogy csak otthon
nézte meg a fecnit, és először azt hitte, jó úton van a megőrülés felé,
merthogy a spanyol király írt neki levelet, de aztán ott volt a telefonszám, és
azért is hívta fel a számot, hogy meggyőződjön róla, nem őrült meg, másrészt
érdekelte, hogy jól vagyok-e, s hogy hol vagyok. Elmondtam hol, s hogyan, és
azt is mondtam, hogy tulajdonképpen találkozni akartam vele… meg mit tudom én,
még mit akartam… de már letettem erről, mármint a találkozásról.
Meglepetésemre megkérdezte, miért tettem le róla, én meg hümmögtem valamit. Már
nem emlékszem mit mondtam, de ő megértette.

Amíg műsoron volt az Egy őrült naplója,
minden előadáson ott ült az első sor második széken. Ha tájra mentünk, vagy
vendégjátékra, akkor is.

Soha nem találkoztunk.

Calvero