Tegnap visszajöttem szeretett Miskolcomra. Ma pedig egész délelőtt kint dolgozgattam a komlósi vadászházam kertjében. Sütött a nap, szél se mozdult. Én meg ágvágóval nekiestem az agresszív, elnyomó „hatalomnak”, a vörös somnak. Ez a cserjeféle szinte kiirthatatlan; elnyom minden szép, őshonos növényt; gyümölcsöt nem terem, szépnek sem szép… ha leégeted a szárát, gyökérről akkor is kihajt, és ahágyszor visszavágod tőben, még ugyanazon évben annyival több új hajtást növeszt. Megsimogattama fenyőim tűleveleit, melyek rügyeiből csak április végén tör elő az új hajtás; megnyomkodtam a duglászfenyő levelét, és élveztem egzotikus narancsillatát; puszit adtam a tulipánfa rügyére, mely olyan üde és hegyes, mint egy cigánylány bimbózó melle… szóval megpusziltam, és azt kívántam neki, hogy idén is olyan szépen kellesse magát, mint egy illatos párizsi kurtizán. Aztán ágvágó ollóval kimetszettem egy növendék, torz juharfácskát, melyből úgyis csúnya fa nőne egykoron, és csak szégyellné magát a többi szépség között, hiszen a világ a szépeké és gazdagoké. Márpedig annak a juharfácskának tavaly is alig volt levélpénzecskéje. A „baljóslatú tiszafa” (Shakespeare nevezi így a Titus Andronicusban, valószínűleg, mert a levele mérgező), szóval a tiszafa dicséretet kapott, hiszen idősebb korában telepítettem át, s mégis életben maradt. Ugyanígy megdicsértem a Pinus Nigra egyetlen példányát a kertben, melyet szinte gyökér nélkül hoztam csemete korában a Valkó-lápáról, és öt éven át csak vegetált, nem halt meg, de nem is nőtt – ezalatt gyökérzetet növesztett – és tavaly váratlanul fél méteres hajtásokat eresztett, behozva talán a lemaradását. A Pinus Mugo-ról mindig a montenegrói és alpesi havasok jutnak eszembe, hiszen onnan származik… persze hibrid formában, hogy kibírja az alacsonyabb régió légköri viszonyait. Szeretem a Pinusokat. A himalájai selyemfenyőm öt év alatt öt méteresre nőtt, a kaukázusi jegenyefenyőm pedig lassabban bár, de nagyon arányosan terebélyesedett. Utána meglazítottam a földet a cuki, védtelen kis cukorsüvegfenyőm körül…
Szép délelőtt volt. Annyira szeretem a fákat. Nem a közhely miatt, hogy állva halnak meg… Nem azért. Hanem mert nem beszélnek, legfeljebb a szél duruzsol ágaik közt; nem szarják össze a kertet, hiszen nincs bélcsatornájuk; nem esnek egymás torkának, mint a teremtés koronájának önmagát kikiáltó ember, vagy annak csicskása, a kutya; nem mérgezi a környezetet, mint a vegyi üzemek, sőt oxigént termel…
Szeretem a fákat. Akkor is szerettem, amikor Kanadában láncfűrésszel aprítottam őket… ami persze ellentmondás… de hát azok a fák már úgysem éltek. Erdész leszek.
Calvero