Nosztalgikus séta a „régi” Miskolcon. A miskolci Nemzeti Színháztól, most egy rövid sétát teszünk visszafelé a Kossuth utcára, hisz kár volna ha kimaradna a Belvárosi Református Templom (Kakastemplom) története. A miskolciak nevezik így, az 1808-ban felépült késő barokk stílus jegyeit követő 68 méter magas templomot. Az egyházkerület legmagasabb tornyában függ a legendák övezte „Eszter harang”, a város legnagyobb harangja. A Bató család Miskolc egy jómódú kereskedőcsaládja volt, akiknek Eszter nevű leányuk tragikusan fiatalon hosszú betegeskedés után elhunyt 27 éves korában. Ez a templom éppen az akkori időkben épült, és Eszter arról ábrándozott, hogy majd a templomnak olyan nagy harangot fognak önteni, amilyen nincs másik a városban. Halála után szülei az ő emlékére öntették ezt az Eszternek nevezett harangot, amelyben a legenda szerint a család összes arany ékszerét is beleöntették. Azóta ezt a harangot minden évben Bató Eszter halálának évfordulóján (máj. 13.), születésnapján (szept. 11.), és névnapján (máj. 24.) is meghúzzák az ő emlékére. A Bató Család egykori otthonának a helyén épült a mai Bató Ház Üzletközpont. A templom berendezése, egyhajós csehsüveg boltozatos templom, a belső díszítése visszafogott, de copf stílusú szószéke és empír Mózes-széke különlegesen szép. Aranyozott padjait faragott Luther-rózsák díszítik. Itt a Kossuth utcán található még a „Csodamalom” Bábszínház a miskolci Önkormányzat gyermekszínháza is , mely korábban a Jókai lakótelepen lévő un. „Fábián Malom”- ban üzemelt, ahol is a Miskolci Szimfonikusok Székháza van. Elhagyva a Színházat a Déryné utcában található a Déryné Eszpresszó, ahol is régebben a férfiak egy része, barátok, ide ültek be vasárnap délelőtt, a heti lottó és totó szelvényeiket kitölteni, egymással megbeszélve a lehetséges győztes totó tippeket, jól elbeszélgetve a világ dolgairól egy kis sörözgetéssel is egybekötve. Majd ebédre hazamentek a családjukhoz. Nem tudom, hogy ez ma is így van e még? A 60-as, 70-es, 80-as éveknek ez is egy tipikus eleme volt a vasárnapi napnak. Tudniillik 1968-ig a szombati nap is munkanap volt, úgy dolgoztunk mint most a pénteki napokon, azaz 1/2 1-ig. Ezután 2 hetente lett a szombat munkaszüneti nap, és 1981-től vezették be az ötnapos munkahetet. Ilyenkor vasárnap délelőtt és ebéd után is a belvárosban korzó volt, azaz családok a gyerekekkel, fiatalok, idősebbek, mind a Széchenyi utcán sétálgattak, nézegették a kirakatokat, barátokkal összetalálkoztak, beszélgettek, beültek a cukrászdákban egy fagyira, vagy süteményre, ki mit akart. Emlékszem a Sötét-kapu alatt volt egy perecárus, akitől igen finom sós perecet lehetett vásárolni, igen olcsón (1 Ft). Sétálgatva ettük a finom sósperecet. A régi Béke mozi előtt pedig volt egy pop-korn árus, aki frissen pattogtatta a kukoricát nagy szériában, mert igen nagy forgalma volt. A piruló kukorica illata messziről érezhető volt, odacsalogatva az embereket. Arra is emlékszem és ez az akkori világra volt jellemző, hogy az 50-es években még újságpapír stanicliba mérte ki a pattogatott kukoricát. Aztán a 60-as évektől ez már változott, a higiéniára tekintettel. Nyáron pedig az utca több helyén is forró főtt kukoricát is árultak vödörből, fehér kendővel letakartan. Szóval volt hangulata a városnak, bár ekkor sem voltak az emberek sok pénzzel eleresztve. De viszont volt biztos állása mindenkinek, biztos havi jövedelme, biztos öregsége a nyugdíj által, tehát megvolt a holnap szolid biztonsága. De viszont voltak más problémák. A város, mint már korábban is írtam rendkívül lerobbant állapotban volt, málladozó vakolatú és totális felújításra szoruló épületekkel, a kirakatokban mindenütt szinte egyforma tucatáru kínálattal. Az élelmiszerboltok kínálata is nagyon egysíkú volt. Semmi extra. Egy üzlet volt csak, a Színházzal szemben a Modellház, ahol is valóban már nyugati szemmel nézve is divatosabb, és egyedi ruhákat lehetett vásárolni. Természetesen ezt csak kevesen engedhették meg maguknak. Én még nagyon jól emlékszem mint kis gyerek, az 50-es évek elején a Rákosi rezsim fekete kenyerére. Valóban fekete volt és savanyú. Nagyon vágyakoztunk akkor a fehér kenyérre. Ezenkívül rabságban éltünk a későbbiekben is, mindég figyeltek minket, mindenkiről tudtak mindent, nem lehetett vélemény alkotni semmiről, leginkább a szocialista rendszerről és a vezetésről nem, nem lehetett panaszkodni és stb. Mert aki ezt megtette, azt egyből lekapcsolták és csak megfenyítették jobbik esetben. Vagyis a vasfüggönyön innen nagyon vigyáztak ránk. De az tény, hogy volt biztonság, nem úgy mint ma már. Amit ma már sajnos jól ismerünk a brutalitás, a kábítószer és hasonlóak, akkor még nem léteztek, mert nem létezhettek! Még a többi szocialista országban sem lehetett kiutazni, csak már a 60-as évek első éveitől kezdték ezt megengedni. Micsoda nagy szó volt ekkor pld. Csehszlovákiába kiutazni, egy kis „bizniszeléssel” összekötve. Nyugatra kiutazni pedig elképzelhetetlen volt. Majd a 70-es évek első harmadában nagy nehezen ugyan, de 3 évenként már engedélyezték, de igen nagy elővizsgálatok és leellenőrzések után, hogy kinek fogják ezt engedélyezni egyáltalán? Nagyon sokan disszidáltak is ezekben az években. A mai helyzetünk pont az ellenkezője ennek az előző rendszernek. Vagyis van teljes szabadságunk, azt mondunk amit akarunk, azt teszünk amit akarunk a törvényesség keretein belül, oda utazunk ahová akarunk, stb. Csak sajnos nagyon sok embernek nincs munkája, kevés a pénzünk, bizonytalan a jövőnk, el vagyunk adósodva és stb. Hogy melyik a jobb? Egyik sem igazán. De tudnunk kell ám azt is, hogy amikor volt a rendszerváltás 1989-ben, a mi országunk hatalmas adósság tömeget örökölt az előző szocialista rendszertől. Nem tudtunk még 0-ról sem indulni. Hogy ez aztán azóta még több lett? Igen! És ehhez hozzájött még sajnos, a 2008-tól az egész világra jellemző gazdasági válság is, amely tovább gerjeszti a mi adósságcsapdánkat is. Mert a szocialista rendszer kirakat politikát folytatott, úgy nekünk akik benne éltünk, mint a nyugati világ felé. Erőltették azt az ideológiát, mely már eleve halálra volt ítélve a kezdettekkor. Vagyis egész fennállása alatt a kölcsönök sokaságát vette fel a világbankoktól, hogy fenn tudjon maradni és a látszatot meg tudja őrizni. 40 évig bírta, majd összeomlott az egész világon. Rossz elképzelés volt eleve a tervgazdaság és a KGST, mert nem jött be, nem volt életképes. Sokan emlegetik ma is az akkori 3,60 Ft-os kenyeret. Igen ám, de az a kenyér már akkor sem ennyibe került, hanem jóval többe az előállításii értéke szerint. És mégis kevesebb pénzért adták. A jövőbeni bekövetkező totális összeomlás alapját az ilyen esetek sokasága idézte elő, a megbukott ideológián kívül. Folytatva a sétánkat, a Déryné utcában volt a Színház átépítése előtt a miskolci Galéria, mely jelenleg már a Rákóczi házban található teljesen új környezetben. Itt is gyakran voltak különböző művészeknek a kiállításai és tárlatai. Volt egy klubjuk is a Művész Klub, ahol is a művészek, színészek, újságírók, építészek, és a komolyzene művelői találkozgattak itt egymással. Az utca embere ide nem jöhetett be, ez egy zárt közösség volt. A Déryné és Széchenyi utca sarkán pedig van egy Antikvárium, mely emlékeim szerint nagyon régen is itt volt már. Ma már sajnos nem divat az olvasás, hisz a modern kor és a számítógép elvette tőlünk ezt az igen hasznos szórakozást, pedig a szép és választékos beszédünk alapja lenne, maga az olvasás. Itt régen aki igazán keresett, az ki tudott fogni nagyon ritka és értékes könyv csemegéket is. Visszaérkeztünk újból a Széchenyi utcára, ahonnan sétánkat folytatjuk tovább a Centrum Áruház irányában. Ha kedvük van, tartsanak majd akkor is velem. Ennek a sorozatomnak az előző részeit megtalálják, ezen újság oldalain visszalapozva, időrendi sorrendben. Első cikk megjelent: 2012. febr. 29-én, a blog nevemen, ill, „Nosztalgikus séta a régi Miskolcon” alcím alatt.
Folytatása következik.