Március idusa közeledtén. Emlékszem gyerekkoromban mindig nagyon vártuk az első tavaszi ünnepet, március 15-ét. A város ilyenkor megtisztult. Kiseperték az összes utcáját, fellobogózták a lámpavasakat, házakat, hivatalokat, gyárakat, üzemeket, a buszokat, a villamosokat.
Nem volt hivatalos állami ünnep, de mégis az volt a legfontosabb nemzeti ünnepünk nekünk magyaroknak. Az óvódások verseket tanultak. A „Talpra magyar” volt talán az egyik legelső komoly vers, amit megtanultunk. Ezt még nagymamáméknak is elszavaltam. Ő meg Petőfiről, Kossuthról, meg Ferenc Jóskáról mutatott képeket, mesélt történeteket.
Március 15. mindig valami új kezdetét jelentette a lelkekben. Nekem ez az egyik üzenete ennek a napnak.
Mindenki magától értetődőnek tartotta, hogy a háza környékét erre a napra már rendbe rakja. Nem úgy mint ma. Mert ahogy megyek az utamon hazafelé, már a kertes házak lakói is megfásultak (igénytelenek lettek) és ők is hagyják az utcát, a járdát úgy ahogy a tél után maradt. A bérházak lakóiban soha fel nem merült, hogy köze van ahhoz, ami körülveszi. A hajléktalanok fatövében ledepózott nejlonszatyrai szétesnek, csúfítva ezzel a városképet. A szél szétfútta szemét lassan elkopik és porrá válik majd, senki hozzá nem nyúlna és össze nem szedné. A kutyások hóolvadás után, hetek óta sétálgatnak el kisebb szeméthalmok mellett és nem zavar senkit.
Pedig ha naponta mindenki csak egy szemetet összeszedne garantálom Miskolc lenne a világ legtisztább települése. Naponta csak egyet!
De inkább elfogadjuk, hogy annak ott a helye, és nem az „én” dolgom, ami a környezetünkben történik. Mi köze hozzá bárkinek is. Reggel elmegyünk munkába, este hazamegyünk és ezzel ennyi. A társasházakban a lakók felét nem ismerik az ott élők. Inkább passzív részesei vagyunk saját életünknek, mint alakítói. Szürkülés, szürkeség.
Pedig most március idusa felé színesedhetnénk már, a télnek vége és közeleg a tavasz. „Piros-fehér-zöld, ez a magyar föld”-mondtuk kisgyerekként. Legalább ennyire figyeljünk oda.