Most elmesélem neked  Barátom tönkremenésem első állomását, amikor egy alamuszi lánnyal jöttem össze. Amikor megismerkedtünk, több lány is ült az aszalnál, de ő meg sem szólalt. Az ilyen nők titka mindig érdekelt. Ezért fél óra után odafordultam hozzá, hogy te miért hallgatsz. mire ő: „alamuszi macska nagyot ugrik”! Érdekelt, mekkorát ugrik. Nagyot. Ahogy igérte. Most ezt mesélem el neked Barátom, mert politizálni nincs kedvem.

 

Két hónapig tartott, mire rávettem magam, hogy felhívjam az
alamuszi macskát. Nem volt könnyű elindulni a hűtlenség útján. De csak a
kezdeti lépések voltak bizonytalanok, utána már masíroztam, mint akinek
marsallbot van a gatyájában. Meg különben is, a túlvilágon az orromra húznák.
Szóval felhívtam a macskát, találkozzunk. Jó, mondta. Nem akartam árnyékra
vetődni, siettem tisztázni vele, hogy nem fagyizás. Én is abban reménykedtem,
mondta, s még a fejembe is jutott vér, annyira felizgatott, hogy nem guberálta
a lapot, hanem nyíltan elém dobta. Hol? Mondtam, hogy nem tudom, de majd
megoldom. Erre azt mondta, hogy szereti a természetet. Értettem én rögtön, és
mondtam is, hogy én is szeretem, leginkább vadászni meg gombát szedni szeretek
az erdőben, de ilyen célra meghagyom a természetet a nimfáknak meg a
többi mitológiai fehérmájúnak, a kecskefülű faunokkal együtt. Sejtettem, hogy
nem érti, egyszerűbben mondtam: nem szeretem a csaláncsípést, meg szúnyogot
ütögetni, meg, hogy a seggembe fúródjon a tövis…! Majd valami lakásfélét
keresek, mondtam, lehet, hogy csak kégli lesz, de nem az a fontos, igaz-e?
Persze, hogy nem az a fontos, lihegte a kagylóba, és sokáig nevetgéltünk, mert
egyikünk sem tudta folytatni, letenni pedig nem akartuk még, de a nevetgélés
után mégis letettük azzal, hogy még ezen a héten.

Felhívtam Sólyomszemet. Uff, én beszéltem. Két főnök volt
abban a színházban, Bőrharisnyán kívül a másik főnök, Sólyomszem,
igazi mindenes volt a szakmában, verset írt, fesztivált szervezett, filmet és
színházat is rendezett, de volt benne annyi tisztesség és önismeret, hogy két
utóbbi tevékenységétől egy idő után megszabadította a szakmát. A színészek,
tudjuk, nagyon gyerekesek, a gyerekek pedig nagyon kegyetlenek… így történhetett
meg az a tapintatlanság, hogy ez a jólelkű, de kis testi hibával rendelkező
költő egy idő után megélhette, hogy a társulat Sólyomszemként emlegette.
Merthogy egyik szeme erre nézett, a másik arra. Szóval felhívtam Sólyomszemet,
és miután elé tártam emberi problémámat, ő férfias bajtársiassággal kiröhögött,
rögtön hozzátéve, hogy ő aztán átérzi a helyzetemet, máskülönben nem született
volna három alomból hat gyereke. No de megoldjuk, mondta, és azt tanácsolta,
menjek oda a portáshoz, és kérjem el az ő lakásának a kulcsát. Majd szól a
portásnak, hogy oké. Mert ő még két hétig Pesten lesz, és addig nyugodtan,
csak arra kér, hogy vigyek magammal lepedőt.

Még aznap telefon az alamuszi macskának, portástól kulcsot
el, és nézzük csak, mekkorát is ugrik az a macska…

Sietve, lábujjhegyen osontunk végig a folyosón, több kolléga
is lakik abban az épületben… A kulcs csörgésére máris motoszkálás hallatszott
az egyik lakásból, gyorsan nyitottam ki az ajtót, s már tuszkoltam is be az
alamuszi macskát, ezzel egy időben nyílt ki a másik ajtó, és egy kolléga dugta
ki a fejét, hogy unalmas életét kicsit izgalmassá tegye. De lemaradt a csóró,
nem láthatott minket, mert még időben beléptünk a lakásba. Maradt számára a
történetnélküli sivár magány onanizmusa.

Számunkra pedig ott bent… Huhúúú!

De most komolyan, amit az a csaj a szájával tudott… és itt
nem a beszédre gondolok. A többi testnyílásáról nem is szólva.

Még azon a héten kétszer találkoztunk, és a következő hét
vele kezdődött. Meg végződött. De itt már vége felé voltunk a két hétnek, félő
volt, hogy megjön Sólyomszem, úgyhogy mielőtt beléptünk volna a házba, még a
térről felhívtam, hogy oké-e még a dolog. Kicsöngött, felvette, nagyon zavart
volt a vonal, pontosabban a térerő, no, szóval én nem nagyon hallottam, hogy ő
mit mond, valami hegyekről beszélt… Mire mondtam, hogy most mennénk be a
lakásba, már a kulcs is nálunk van, ő meg megint valami hegyeket emlegetett… Azt
gondoltam, valahol az Alpokban van síelni, úgyhogy nosza.

Bementünk, elkezdtük, és már a macskakőre érkeztem, amikor
kulcs csörrent a folyosóról. Matatás a zárban, kopogás. Darabig lihegve hallgattam,
aztán tovább, de megint kopogtak, mire én állati dühös lettem, mert ha Sólyomszem
az Alpokban van síelni, akkor ki a büdös franc lehet az, aki… Felpattantam az
ágyról, és dühömben csak egy törölközőt tekertem a derekam köré. Kinyitottam az
ajtót, és olyan lendülettel léptem ki a folyosóra, hogy az ajtó a faltól
visszavágódva becsapódott mögöttem, én meg a csapódás hangjától és a látottaktól
kieresztettem az ujjaim közül a törölköző sarkát, és a törölköző leesett. És
ott állt előttem Sólyomszem, egyik szemével engem nézett, a másikkal a szomszéd
ajtaját. A szomszéd ajtóban pedig egy öt év körüli kislány állt, Lea ovis
barátnője, aki épp ebben a pillanatban lépett ki az ajtón, utána az anyja, a
kislány pedig felnézve az anyjára kérdezte, hogy anyuci, mit keres Lea
apukája meztelenül a folyosónkon? Az anyja erre két ujjával megragadta a gyerek
gallérját, és már rángatta is befelé a lakásba: nem jössz azonnal befelé! És
már csukta is be az ajtót, miközben még bentről is hallatszott a csilingelő
gyerekhang: de anyuci, miért van Lea apukája meztelenül a folyosónkon, amikor
nem is itt laknak? Mire az anyja: akarsz egy pofont?!

– Bocs, ne haragudj, ma indulok síelni az Alpokba, és már
csomagoltam, amikor észrevettem, hogy itt maradt az útlevelem. Aztán, amikor
felhívtál, én mondtam, hogy már itt vagyok Miskolc közelében, és mindjárt
ideérek, de nem volt jó a lefedettség, alig hallottuk egymást, mert tudod, hogy
itt a hegyek takarásában nincs térerő…

Sólyomszem hadarva beszélt, miközben az útlevelét kereste,
fiók ki, aztán be, fjuuu-zutty, itt nincs, nyitotta a másikat, fjuuu, nincs
benne, dühösen belökte: zutty! Végül megtalálta, és azt mondta, hogy
maradhatunk nyugodtan, mert ő megy rögtön vissza Pestre, onnan pedig az
Alpokba. És amikor kikísértem, mondtam neki, hogy azért legközelebb majd
körültekintőbb leszek. Ő meg röhögve, hogy ne hülyéskedj, csak nyugodtam
bármikor, és már a folyosón volt, amikor szintén röhögve azt mondta, hogy
beszél Bőrharisnyával, mert nekem el kell játszanom Popriscsint, mert nálam
nagyobb őrültet még az életben… és még a folyosó végéről is visszhangzott a
röhögése.

Miután Sólyomszem elment, és bezártam mögötte az ajtót,
megpróbáltam folytatni, de a dolog már nem volt az igazi, kétszer nem lehet
ugyanabba a folyóba, ahogy az értelmiségiek mondják. Félárbocon voltam, de
azért valahogy csak-csak, és később az jutott eszembe, hogy aki negyvenöt éves
koráig nem tanul meg puha fasszal baszni, arra ötven fölött nehéz percek
várnak.

Sólyomszem nem viccelt, már a következő hónapban behívatott Bőrharisnya,
hogy van egy remek ötlete: játsszam el Popriscsint. Egyszerűen lenyúlta Sólyomszem
ötletét…! Rendesen, rendező módra…! Van egy ötleted, mi?! Nem vette a gúnyt,
hanem folytatta, hogy a stúdiószínpadon lehetne, és azt akarja, hogy életem
legnagyobb alakítását jegyezzem ezzel, és ennek érdekében minden lehetőséget
megad, például azt a kiváltságot is, ami máskor nem szokott járni a színésznek,
de itt a feladat jellegére való tekintettel én választhatok rendezőt. Azt
választok, akit akarok, persze a reális lehetőségeken belül, mondta Bőrharisnya,
s nagyon föl volt dobódva, hogy milyen jó üzletet csinált a bőrömön.

Egy hét múlva bementem Bőrharisnyához, hogy a Csiszár Imrét szeretném rendezőnek. Aki köpenyben rendezte a Szentivánéjit. Igaz, diktátor, de tudja a
szakmát. Nem kell majd helyette dolgoznom. Szóval, hogy vele szívesen
belevágnék.

Januárban elkezdődtek a próbák.

Calvero