Tíz évvel ezelőtt Egerben jártam két svéd vendéggel. Egy nemzetközi munkahelyi program levezetéseként a híres bortermő vidéket és városát tekintettük meg hazafelé menet.
Elragadtatva sétáltak az egyszerű svédek Egerben. Aztán az ún. „Kis-Dobó” téren leültünk az egyik étterem megterített asztalánál. Igen jó idő volt, sütött a nap. A svéd vendégek kérdezték, hogy mit ajánlok enni és inni. Természetesen az itallal kezdtem. A korábban is elmondott bikavért ajánlottam, de mondtam óvatosan a melegben! Mosolyogtak.
Az ét- és itallap alapján ez egy drága helynek minősült akkoriban.
A pincér nem sokára kihozta a három pohár bort. Vendégeim alig várták, hogy megkóstolják. De piciny csalódás volt számukra a bor, mert az asztalra letett poharak oldala egyből gyönygyözni kezdett. A benne lévő vörösbor hideg volt. Előtte vették ki a hűtőből. Kérdezték a svédek, hogy a vörösbort nem szobahőmérsékleten szervírozzák? De mondtam én is úgy tudom és odahívtam a pincért, aki azt mondta, hogy ők a hűtőben tartják a lédig bort. Ezzel ennyi.
Világhíres magyar gasztronómia keserű szájízzel. Azóta nem ültem kint a „Kis-Dobón”, beégésem miatt. Vajon a pincéreknek nem volt meg a tudásuk, vagy az étterem vezetőjének volt hiányos sommelier ismerete? Nem számít.
Aztán vendégeim Budapesten tötöttek el még néhány napot, de búcsúzásunk előtt még néhány jó tanáccsal láttam el őket. Ilyen volt például, ha beülnek egy vendéglátó helyre nézzék meg, az étterem előtt kifüggesztett árlapot, nehogy csalódás érje őket fizetéskor. Mikor hazaértek írták is, hogy sajnos utólag bánják, hogy nem hallgattak eléggé rám, mert beültek egy budapesti étterembe, ami nagyon hangulatosnak tűnt, de olyan számlát hoztak ki nekik, amiből ők egy hétig tudtak volna Miskolcon a Britannia szállodában lakni.
Az volt számukra a tanulság, hogy a magyar vendéglátóhelyeken hülyének nézik az idegent. Kár érte.