Ma is másfél órát ültem kint a ráckevei Duna stégjén, és néztem a vízimadarakat. Úgy látszik, tényleg vége a télnek, mert az északi bukók már továbbvonultak költőhelyeik felé (a „költők” viszont itt maradtak), egyedül a szárcsák és vadrécék fodrozták néha a vizet, és dankasirályok jajongtak a víz lúdbőrző felszíne felett. Szépen odasütött a nap, jó volt ott a padon. Csak a gondolatok ne lettek volna olyan sötétek, melyek megrohantak, és okkupálták a fejemet, mint a Monarchia Boszniát, anno. Napról napra támadnak új meg új problémák, a fele is sok lenne. Az éjszakáim azzal tellnek, hogy ver a víz, és ébren töltöm az éj nagy részét. Aztán hajnaltájt nem bírom tovább, és bekapok egy Dormicumot, attól aztán alszom tízig. Nem jó felé halad a világ, s benne az életem, csak éppen a kiutat nem sikerül megtalálnunk/nom. Talán azért, mert nincs is kiút.
Elkezdtem újra tanulni a Kis herceg szövegét, több mint fél éve nem játszottam a Pilótát, és április közepén a budapesti Tháliában lesz három előadás.
Ma tíz esztendeje volt, hogy egy ugyanilyen szép napos dálutánon sétálni mentünk családommal, és Lea meglátta azt a kis házikót ott Komlóson, és könyörgött, hogy „édesapa… vegyük meg…!” Akkor még ez nem volt probléma, egy cédulát hagytam a kapun, hogy ha eladó a telek, hívjon fel! És két nap múlva csöngött a telefon. És egy hét múlva megvettük. Sok szép napot töltöttünk el ott; Lea fára mászhatott, bográcsost főztünk, vendégül láttuk barátainkat. Nekem akkor az pótolta a már-már veszendőbe ment Montenegrót; ott volt szemben a lesem, ma is ott van még…
És ma, amikor felhívtam Leát, nem akart beszélni velem. A dacosan tehetséges kamaszlány.
Calvero