Jó napom van, éppen pozitív vagyok, úgy érzem, hogy egy olyan ember kezd el telefonálgatni, aki nem megy el a problémák mellett, még akkor sem, ha egy multi gondjairól szól a történet.
Már azt sem egyszerű kideríteni, hogy hívják manapság a hajdani Posta, majd Matáv néven futó telefonos céget, amelynek drótjai áthaladnak a kertemen, bár soha nem kértek rá engedélyt. Hosszas és némi pénzbe kerülő telefonálgatás után kiderül, hogy jelenleg éppen T-home néven egzisztálnak. E-mail címet nem találok. Az ilyenkor szokásos idegesítő gombnyomogatás, majd számomra érdektelen hirdetések után végre élő ember jelentkezik, akinek elmesélem, hogy az egyik, a kertben található fa úgy megnőtt, hogy rövidesen leszakítja az ujjnyi vastag vezetéket, ami nekem nem gond, de a cégnek akár százezres kára is lehet belőle, miközben egy fél napig nem lehet telefonálni a környéken. Én meg nem velük állok szerződésben… Csupa jóindulat vagyok, segíteni szeretnék, fényezem magam a call centeresnek, de ez nem hatja meg, fújja a magáét. Mivel egy új törvény szerint ők nem gallyazhatnak magánházak kertjében, forduljak az önkormányzathoz. Én? Miért? Én csak segíteni akarok, és erre lepasszolnak, hogy valami fafejű városházi alkalmazottal kezdjek viaskodni, hogy a T-home-nak nagyobb legyen a profitja. Nagy levegő, és újrakezdem. A fószer hangján érzem, hogy megingott, mint a középparaszt 48-ban, időt kér, hívja a főnökét, konzultál majd közli, hogy semmit nem tehet az érdekemben (?), menjek az önkormányzathoz, ott intézzem el, hogy nekik jó legyen. Kompromisszumot ajánlok, írja fel a címen, aztán intézzék el az önkormányzattal, hogy vágják le azt a kurva gallyat. Nem lehet, mondja , majd bontja a vonalat. A kurva anyátokat, mondom, de úgy érzem, sajnos ez már nem került fel a minőségbiztosítási okokból készülő hangfelvételre.