Nagypéntek van, az Isten meggyilkolásának  napja – a keresztények szerint. Javaslom, szotyolázzunk. Mint komoly emberek, ha megbecsülik egymást. Tökmagot vagy napraforgómagot? Tökmagot? Helyes, én is azt szeretem. És ha már így letelepedtünk, csevegjünk is talán. A téma, ha úgy vesszük, adott. Te egyébként nem is csevegsz majd, csak én. Te hallgatsz. Kölcsönös megértésben. És ha elkattintasz, lelövöm a kutyád.[1]

 

A Jürgen Moltmannt ismered? Amolyan Messinek számít a teológusok között. Vagy Jennifer Lopeznek. Ezt írja: „Ha életünkben, szenvedésünkben és cselekvésünkben oly sok minden függ a véletlentől és sorstól, akkor nyilvánvalóan nem igazságos az a világ, amelyben élünk: nem nyújtja mindenkinek ugyanazt az esélyt, és nem biztosítja mindenkinek ugyanazokat a jogokat. A minden ember életét másképp meghatározó véletlenből és sorsból nem olvasható ki semmiféle isteni igazságosság.”[2] Nagy koponya, de két ilyen mondat után az általam ismert kortárs kereszténység 95 százaléka élesen felszisszen azért.

Az isteni gondviselés „Istennek mindenható és mindenütt jelen való ereje, mely által mennyet és földet, minden teremtménnyel egyetemben, mintegy saját kezével fenntart, és úgy igazgat, hogy fák és füvek, eső és szárazság, termékeny és terméketlen esztendők, étel és ital, egészség és betegség, gazdagság és szegénység, szóval minden, nem történetesen, hanem az Ő atyai kezéből jön.”[3] Na, látod, ez az, ami bejön. Veretes és mély.

És vigasztaló. Az átlagnál rondább lány vagy, okos, melegszívű, mégis tapsikolnod kell örömödben, ha évente egyszer egy férfi komolyan végigmér? Amott meg a nagymellű, üresfejű és donganak körülötte a jobbnál-jobb pasik? Azt hiszed, ez számít? Ne csak az orrodig láss, hanem szerető Alkotódra tekints, aki végső soron mindent a kezében tart és mindennek értelmet ád. Ez idáig rendben is lenne.

De mi van, ha Borsodból származol, putriban tengeted a napjaid, és harminc éves korodra kihullottak azok a szép, brazil metszőfogaid? Nem járhattál egyetemre úgy, ahogy én, holott meglett volna hozzá az eszed, és egykor okosan csillogó szemeidben mostanra eltompult a fény? Vagy két éve kaptál új szívet az érettségi után ajándékba a Gottsegen klinikán a Nagyvárad térnél? Akkor egyébként ismerjük is egymást. Látogatóban jártam ott az intenzíven. Egész nap sírtál, és a rettenet ült az arcodon. Remélem, azóta minden rendben. Szép tíz év áll még előtted, ne aggódj. Vagy Észak-Koreában láttad meg a napvilágot és most éppen ennél valamit? Adnék én, nekem teli a hűtőm itt a hátam mögött, csak hát ugye. Vagy nem is éhezel, hanem hűségesen szolgálod diktátorod? Számításból, de odaadással is, mert így neveltek két éves korodtól? Egyszerre tettes és áldozat? Vagy itt laksz a közelben mégis? Szarvason? A minap próbáltál meg ránk tukmálni egy tonnányi romlott húst? Csempézni kellene a fürdőszobát, mi? Meg akkor már egy szauna se ártana? Mindenképp szükségetek van rá ugye, te egyszerre tettes és áldozat?

Jürgen Moltmann Hamburgban született 1926-ban. 1944-től harcolt a német hadseregben. Az ott tapasztaltak, valamint a koncentrációs táborok borzalmaira való ráeszmélés döntő módon befolyásolták az isteni gondviselésről alkotott nézeteit. Sok más kollégájával együtt arra jutott, a korábbi hitvallások és a Biblia egyes szövegeivel szemben is fel kell tenni a kérdést: vajon kijelenthető-e egyértelműen továbbra is, hogy mindaz, ami a 20. században végbe ment, a Teremtő atyai kezének nyomait viseli magán, vagy legalábbis az ő beleegyezésével történt? Ha az Isten többet tehetne ezért a világért, akkor nem kellene-e többet is tennie? Hallgathatja-e valaki a szenvedők jajszavát ennyire süketen? Védhető-e egy ilyen Isten változatlanul, a régi recept alapján, miszerint az ő terve számunkra fel nem fogható, ahol a mi szemünk káoszt lát, ott valójában a rend az úr? Végül a már idézett következtetésre jutottak: „A minden ember életét másképp meghatározó véletlenből és sorsból nem olvasható ki semmiféle isteni igazságosság.”[4]

Az előbbiekkel összefüggésben a húsvét jelentőségéről szóló tanítást is ki kellett terjeszteni. Nem elegendő csupán a mindent eligazgató Istenről és az ő akaratával szembeszegülő bűnösökről beszélni. A bűnök bocsánatáról, az ítéletről, amit helyettünk az Isten a szeretetétől indíttatva magára vállal. Igen, élnek ezen a Földön tettesek. Talán így vagy amúgy, a legtöbben közülünk. Nem jó, ha magunkra maradunk, ha nincsen kiút. Mindemellett betegek is élnek itt, kiszolgáltatottak, elbódítottak. A világ nem fekete és fehér. Nem csak az elkövető létezik, hanem az áldozat is, aki jogosan haragszik, akár az Istennel szemben is. És itt nem a kormányzó Úr válaszol, a fogadd el és bízva-bízzál princípiuma, hanem egy megalázkodó Isten, aki ezt feleli, íme, én egy leszek közületek és elszenvedem ugyanazt. Meggyilkolnak engem is, tudni fogom, mit érzel, és mindeközben megsemmisítem az ősellenséget, a halált.. Ez mondjuk egy válasz. Nem kell elfogadni, lehet nevetséges is, de talán az is megérthető, hogy nem feltétlen az…

Te, mit gondolsz erről? Egyébként. Merthogy csevegünk, ugyebár…

Lehet, hogy szerinted az Isten nem létezik, a vallás ópium, a világegyetem pedig rideg és közönyös. Az ember a létért folytatott küzdelemben alakult ilyenné. Mindenki tovább akarja örökíteni a génjeit, és nagy a konkurencia. Emiatt nem érdekel sokakat, ha a többiek rothadt húst zabálnak, csak a saját gyereke és ő hasznot húzhassanak a bolton… Tudod mit? Ezt elfogadom. Nem értünk egyet teljesen, de rendben van. Csak ne a cipőmre köpködd a tökmag héját légy szíves. Hogy én meg a tiedre köpködöm? Ja. Bocs. Akkor kvittek vagyunk.

Vagy a buddhizmus tanítását követed, és szétfoszlatod azt a kis pöttöm, pöffeszkedő egót néhány ezer év alatt az újraszületések hosszú láncolatán át. Ha így van, le a kalappal. Öregem.

Vagy számodra az Isten Egy – és, opcionálisan, Mohamed az ő prófétája -, aki nem alakul át csak úgy emberré. Merthogy például a két létforma között áthidalhatatlan a szakadék. Megértem, miért gondolkodol így, azt hiszem.

Én pedig csak annyit mondok ebben a polifóniában, hogy van itt a levegőben valami, a szerkezetek alakulásában, a mindenkit elérő pusztulásban, ami miatt az Isten végül beszállt a licitálásba. Leült az asztalhoz, beletúrt a hajába, aztán mondott egy all-int…

Ha ez megvan, akkor szotyizgathatunk itt békében tovább. Egymás cipőinek tiszteletben tartásával. A tökmagot én adtam, az italt te fizeted. Egy bodzaszörpöt kérek…

[1]Para-Kovács Imre: A horror vakui. Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, borító. Viccelek amúgy. Tudniillik a keresztények arrogánsak és nem hallgatnak meg igaziból sohase.

[2]Jürgen Moltmann: Minden végben kezdet rejtezik. Bencés Kiadó, 2005, 106 o.

[3]Heidelbergi Káté, 27 kérdés. Kálvin Kiadó, 1999.

[4]Nem ők voltak a legelsők egyébként, akik ezen az úton indultak el. „Istent dicsérjük minden nap, neved magasztaljuk örökké. Mégis elvetettél, megszégyenítettél minket […] Odadobtál minket, mint vágójuhokat, és szétszórtál a népek közé. Potom áron adtad el népedet, nem szabtál magas vételárat érte. Gyalázatossá tettél szomszédaink előtt, gúnyol és csúfol környezetünk” (44. zsoltár, 9. 12-14. versek). Itt Istenével áll szemben az igaz, miután Jeruzsálem lakosságát kardélre hányták, a megmaradtak jórészét pedig külföldre, Babilonba transzportálták. Vagy, ahogy a Prédikátor látja a helyzetet: „Azt is láttam a nap alatt, hogy nem a gyorsak győznek a futásban, nem a hősök a harcban, nem a bölcseknek jut a kenyér, nem az értelmeseknek a gazdagság és nem a tudósoknak a jóindulat, mert mindezek az időtől és a körülményektől függnek” (Prédikátor könyve 9. fejezet 11. vers). A húsvétról, csak hogy megértsük egymást.KÓSA BALÁZS