Magas-Tátra a Bálványról. Sok embernek meséltem már el, de tamáskodva ingatták fejüket. – Az nem lehet! Messze van! Hiába győzködtem őket, hogy ilyenkor tavasz elején, van egy-két nap. Amikor még hidegek a reggelek, de a böjti szelek kristályosra tisztítják az eget.
Végülis mindegy! Akár hiszik, akár nem, én láttam. Gyermekeim a tanúk rá. Eleinte ők sem hittek nekem, de amikor az öreg orosz távcső segítségével megpillantották, elállt a szavuk a meglepetéstől. Tényleg a Magas-Tátrát láttuk. De nem ám Bánkútról, hanem az Avas tetejéről. Szemüket dörzsölve mondták: – Apa, ez hihetetlen!
Szó, ami szó, én is véletlenül fedeztem fel. Tízemeletes házunk a III-as ütem legmagasabb pontján állt és aki járt már fenn a tetőn tudja: az ottlét szabálytalan, de a látvány páratlan. Különösen hajnalban. Hátunk mögött a Bükk, velünk szemben Tokaj, mint kék bója billeg a felszálló ködben, jobbra Tiszaújváros gázfáklyái, balra Zemplén hegyei hasalnak. Egyszerre csak feltűnnek a cukorsüvegek, vagy inkább népmeséink üveghegyei. Szabad szemmel épphogy, de távcsővel jól kivehetően. Igaz ritkán, de évente kétszer, (mert ősszel is) megtörténik a csoda.
Fényképem nincs róla, csak két kiskamasz szemének csillogását őrzi emlékezetem.