A 19-ik század közepének az egyik nagy találmánya volt a fényképészet, mint a képi rögzítés feltalálása. Miskolcra elsőként egy olasz vándorfényképész Arigoni Gáspár hozta el, és ő általa lett bemutatva ez a „csoda”, amivel elbűvölte az akkori embereket. 1844-ben amikor is a miskolci fotókultúra formálódásának a kezdetéről beszélhetünk, elsősorban a műtermes fényképezésre kell gondolnunk. 1863-ban nyílt meg városunkban az első fényképészüzlet. A 19-ik század végére Miskolcon már 16 műtermes fényképész dolgozott. (Forrás: Tarczai Béla). Anyai ágról én egy jó nevű miskolci fényképész család leszármazottja vagyok, bár én már nem tanultam ki sajnos, ezt az izgalmas mesterséget. Az én anyai Nagyapám Barkó Imre volt, akit én már nem ismerhettem meg. Az 1944-es egyik bombázáskor ahogy ment a fényképészműtermébe dolgozni, a légiriadó alatt az utcán repeszgránát találatot kapott, és ott azonnal meghalt.
Nagyapám a 20-ik század első éveiben nyitotta meg a műtermét, vagyis a fotózás kezdetének egyik úttörője volt. Az én Édesanyám és még két testvére is fényképészmester lett, de főleg az én Anyám volt az, aki a Nagyapám mellett dolgozott. Majd az Ő halála után az Anyám a fivérével együtt, folytatták ezt a mesterséget. Műtermük a Búza téren volt, eléggé frekventált területen, és igen jól menő forgalommal. Gyermekként visszaemlékszem az 50-es évekre, amikor is elég sok időt töltöttem itt, belepillanthattam a fotózás rejtélyeibe, bár még nem igazán értettem meg ezt, akkor. Természetesen nagyon sok műtermi fénykép készült rólam is ekkoriban, a mai napig is még megvan az üveglemezre készült negatív. Tudniillik a korai kezdetekkor a felvételek ezüstlemezre, majd az előhívási és képrögzítési technikák fejlődésével üveglemezre kerültek a negatív fotók. A későbbiekben fokozatosan kiszorították már ezt a technikát a celluloid filmek. Az 1902 ben szabadalmaztatott és mind a mai napig is használatos Tessar objektívvel dolgoztak. Nehezen értettem meg akkor, hogy a fényképezőgépen miért fordítva, azaz fejjel lefelé lehetett látni a fényképezés tárgyát. Színes fényképek ekkor még nem léteztek csak jóval később, de amikor már egy kicsit nagyobb lettem, sokszor besegítettem az Anyunak a kész fényképek kiszínezésében. Így készültek még akkoriban a színes fényképek. Ebben az időszakban a valóságban ugyan létező, de nem előnyös vonásokat a negatívon egyszerűen kiretusálták. Vagyis így vált igazán tetszetősé a képen ábrázolt személy, még ha a valósággal ez nem is egyezett teljesen. De ez volt a kívánalom, hogy az illető mutatós legyen a fényképen. Emlékszem szegény Anyámra, hogy igen sok időt töltött el a sötétkamrában, az ilyen jellegű igen aprólékos munkával. Majd 1951-ben megalapították a Miskolci Fényképész Szövetkezetet, amelyben kényszerűségből tömörültek a miskolci fényképészek. Az én Anyám már nem tette ezt, de még bedolgozott otthon (retusálás, fényképkiszínezés) más megbízók részére. Az Anyám fivére egy másik műteremben még folytatta ezt a mesterséget a 60-as évek közepén bekövetkezett haláláig. Ezzel véglegesen lezárult a „Barkó Fényképészet” 60 éven át tartó működése. Ők valóban elmondhatnák azt, hogy a fényképezés megszületésének és ifjúkorának a résztvevői voltak. Ha ma visszatérhetne az én Nagyapám, de még az Anyám is, a jelenlegi technikáktól már biztos, hogy elámulnának. Őszinte tisztelettel emlékszem vissza Rájuk.