„Itt van május elseje énekszó, és
tánc köszöntse…” A régi miskolci május elsejék.
„1886 május 1-én a chicagói munkásszakszervezetek sztrájkot szerveztek a 8 órás munkaidő bevezetéséért. 1889 július 14-én Párizsban megalakult a II. Internacionálé, amelyen úgy határoztak, hogy a 3 évvel korábbi chicagói tüntetés 4-ik évfordulóján 1890 május elsején, a szakszervezetek és egyéb más munkásszervezetek együtt vonuljanak fel országszerte, a 8 órás munkaidő bevezetéséért. A tüntetések hatására az USA II. kongresszusán 1891-ben, hivatalosan is május 1-ét a munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepévé nyilvánították. Majd az eredetileg munkások ünnepének hívott napot a későbbiekben a munka ünnepévé változtatták.” (forrás: ismeretlen).
Ó azok a régi május elsejék… Nosztalgiával gondolok vissza azokra az évekre, mert gyermek és ifjúkorom meghatározó, és már kedves emlékeivé váltak. Kortársaim közül biztosan sokan emlékeznek még erre a dalra, ártatlan „szocialista ifjúság” voltunk, akkor még sem mobiltelefon, sem drogok, sem a mostani világ korszerű számtalan más találmányai, nem mérgezték és butították az életünket. „Küzdő korunknak nagy nemzedéke mind itt halad velünk” és a „Fel vörösök proletárok”, minden évben ezeket énekeltük a kötelező felvonulás alatt, és ezt hallottuk az utcán mindenütt elhelyezett hangszórókon keresztül is. A dalnak ez a Magyarországon a szocializmus idején kötelező iskolai tananyaggá tett változata. Az általános iskolák alsó tagozatában „Pajtások” (kék nyakkendővel), majd 5-ik osztálytól kezdve már „Úttörő”-nek léptettek elő minket (vörös nyakkendővel), amikor is valamiféle esküt is kellett tennünk. Ezek az akkor „kitüntetésnek” szánt pozíciók kötelezőek voltak mindenki számára. A dolgozó felnőtteknek pedig a kommunista pártba való belépés. Aki ennek ellentmondott, nem igazán tudott a munkahelyén a továbbiakban előrehaladni. De a későbbiekben is még többször próbálták őket erre megnyerni.
Mindezek a hatások már legyengültek és el is maradtak a 70-es évek vége felé.
Hatalmas bulik voltak ezek, az egész város lakossága öreg és fiatal is, egyaránt kötelezően részt vett benne. A felvonulás után, amelynek befejezéseképpen a dísztribün elé vonultunk mindannyian, iskolások és az összes vállalat dolgozói, vörös és nemzetiszínű lobogókat, különböző transzparenseket cipeltünk szocialista buzdító és dicsőítő szlogenekkel feliratozva, Marx, Engels, Lenin és Sztálin elvtárs képeivel, kinek mi jutott?
Majd a dísztribün előtt hallgattuk a város kommunista vezetőinek az üzeneteit, akik fentről nézték az eseményeket. Teljesen mindegy volt, hogy milyen volt az időjárás, ha esett az eső, vagy hideg volt, ez az esemény nem maradhatott el. Mindezek után a nagy tömeg szétoszlott és kimentünk a „csanyiki buli” helyszínére, ahol is a szakszervezettől ajándékba kapott egy pár virsli és egy üveg sör jegyeinket felhasználtuk (mindenki kapott a munkahelyétől).
Kint a Csanyikban, ahol összegyűlt a város nagy része, nagyon sok vendéglátós sátor, igazi bóvlikat áruló árusok sátrai, (similabda, papírtrombita, léggömbök, stb.), pódiumok, amelyeken különböző együttesek, táncosok léptek fel, különböző mutatványosok, hinták, gyermek szórakozási lehetőségek, vagyis mindenki megtalálta a magának tetsző szórakozást, és evés és ivást. Igazi nagy össznépi banzáj volt, ahol is mindenki jól érezte magát. Majd este hazatértünk és másnap folytatódott tovább a megszokott életünk. Gyermekkoromban mindezek a kitelepülések még a Népkertben voltak (akkor még a Csanyikot nem alakították ki erre a célra), mert a felvonulás befejezése is a népkerti Sportpályán volt, ott volt a tribün felállítva, így onnan kijőve már a csak a szórakozás várta mindenkit.
Gyermekként igazán élveztem ezt, mert mi ott laktunk a Népkert mellett a Budai József utcában, és így minden ott volt a közelben. Kaptam a szüleimtől 5-10 Ft-ot, és ebből boldogan vásároltam similabdát, luftballont, törökmézt vagy vattacukrot, azaz, ami egy gyermeknek igazi nagy örömöt okozott.
Végiggondolva mindezeket, akkoriban még voltak igazi lüktető, tömegeket megmozgató események, vagyis volt még élet ebben a városban, bármi is volt annak a politikai üzenete. Nem úgy mint már most, hogy egy halott város lett a mi városunk. Kivéve azt az évi két eseményt, a Kocsonyafesztivált vagy az Operafesztivált. De nincs is kedve már kimenni az utcára az embereknek, mert nincs is miért, nincsen pénzük sem, és a szinte üres utcán már a biztonsága sem adott. A régebbi időkben mindég voltak valami események, amelyek megmozgatták a város lakosságát, vagy csak egy sima, a vasárnapi ebéd utáni korzó a családdal együtt, szépen felöltözve, amely szintén kedves időtöltés volt. A tömegtől hömpölygő utcán sétálás közben ismerősök találkoztak, beszélgettek egymással, fagylaltoztak és ennyi. De szép volt és békés volt.
Idézve Nérót a „véreskezű” római császárt, ( iu. kb. 60-ban) aki azt mondta: „Mi kell a népnek? kenyér és cirkusz! – hát adjuk meg nekik és akkor nyugton maradnak”. Bölcs gondolat. Visszatérve a jelenünkre akkor van nagy baj, ha már egyik sincs, vagy bármelyik is hiányzik.
ok.ildi.blog