Unokabátyám, Pipu nagyon nagy vagány volt. Képzeljetek el egy okos, jókötésű, 190 magas dumaládát. Hogy mit tanuljon, nem volt kérdés: nagyapja kőműves volt, édesapja építési vállalkozó. Természetes, hogy Pipu is a Műegyetem építészkarán kötött ki. Tanulással, rajzolással, sörözéssel teltek az évek, mint minden normális diáknál. A közösségnek természetesen a hangadója volt, kicsit el is szaladt vele a ló.

 

Így történhetett meg, amit elmesélek. Az egyik vizsgáján egy kőkemény vizsgáztatót fogott ki. Ő is keményen válaszolgatott, de amikor az egyik „lapalján-kisbetűs” kérdést is megkapta, elszakadt nála a cérna. – Tudja mit, professzor úr? Nyasgem! – vágta oda. Az idős oktató ránézett: – Jól hallottam, amit mondott, fiatal barátom? Pipu dacosan bólintott. – No, ha így gondolja, akkor én adok magának egy hármast!

Barátai hajnalig ünnepelték unokabátyámat. Idáig is tudták mekkora király, de hogy élesben is, még ők sem gondolták.

A feketeleves a következő, majd az azt követő vizsgákon zúdult a nyakába. Mindenhol kirúgták. Feltehető, hogy a professzor másképp értékelte Pipu bátorságát és erről így is tájékoztatta kollégáit.

Mindez csak arról jutott eszembe, hogy hamarosan kezdődnek a magyar kormány brüsszeli tárgyalásai. Országunk „nem vak ez ló, hanem vakmerő” vezetői, már nekiszaladtak egyszer a falnak. A honi média büszkén tájékoztatott minket, hogy vezéreink és fullajtáraik bizony keményen odamondták az EU, meg az ájemef szemébe a nyasgemet.

Rossz sejtéseim vannak: vajon tárgyalópartnereink meg tudják-e állni, hogy ne szóljanak a többi „vizsgáztatónak”?