Paray Ágoston és felesége Márta néni, akik a középiskolai tanáraim voltak a miskolci Zalka Máté Gépipari Technikumban. Műveltség, alázatosság, emberség ok.ildi.blog.

Egy miskolci pedagógus házaspár emlékére : Műveltség, alázatosság, emberség.

Akikről szeretnék most írni, ezek az emberek a sorsomra is, és a gondolkodásmódomra is igen nagy hatást gyakoroltak. Paray Ágoston és felesége Márta néni, akik a középiskolai tanáraim voltak a miskolci Zalka Máté Gépipari Technikumban. Ők indítottak el az életutamon, mert amikor nyolcadikos lettem, drága apám akkor halt meg szeptemberben, és ekkor kellett rövidesen eldönteni, hogy ki hol fog tanulni tovább? Szegény anyám özvegyen maradt két kiskorú gyermekkel, nem sok pénzzel, és összetörvén a tragédiában nem igen tudta átlátni, hogy mi is volna a legjobb nekem?

Mivel egy házban laktunk, egy őszi este feljöttek hozzánk a Guszti bácsi és a Márta néni is és meggyőzték anyámat, hogy ebben a nehéz helyzetben mindannyiunknak az lenne a legjobb, ha abban a technikumban tanulnék tovább ahol Ők tanítanak, ezenkívül „szigorú szülői felügyelet” alatt is tartanának. Mert a műszaki pályának mindég van jövője a világ bármely pontján is. Ezenkívül technikusi oklevéllel 18 éves koromban már dolgozhatok is, nem terhelvén tovább anyám gondjait az én eltartásommal is, sőt a későbbiekben segíthetek rajta majd én is. Ha pedig tovább akarnék majd tanulni, a munka mellett megtehetem azt is. Valóban ez történt, de amikor elvégeztem ezt az iskolát tisztességgel, akkor már tudtam, hogy a gépipar nem az én világom, és kisebb pályamódosítást hajtottam végre, de maradtam a műszaki vonalon.

Az Ő kislányuk a legjobb barátnőm volt, együtt nőttünk fel a kicsi gyermekkorunktól a fiatal felnőtt korig. Majd az élet a későbbiekben elterelt minket egymástól, sajnos.
A Guszti bácsi igen nagy tudású Beke Manó díjas matematika és fizika tanár volt, a Márta néni pedig nyelvtanárnő, aki hat nyelven beszélt anyanyelvi szinten, ezenkívül a földrajzot is Ő tanította. Mind a ketten a párizsi Sorbonne egyetemen végeztek a harmincas években, ott ismerkedtek össze, majd a 40-es évek közepén összeházasodtak.

Guszti bácsi Erdélyből származott, Márta néni pedig egy Borsod megyei községből. Mind a kettőjük szülei jó nevű, gazdag földbirtokosok voltak, ezért a háború utáni rendszerben nem igazán úgy tudtak érvényesülni, ahogy azt megérdemelték volna. Egyetemi katedra járhatott volna nekik, az igen nagy tudásuk és magas műveltségük alapján, de még az is csoda, hogy egyáltalán középiskolai tanárok lehettek akkoriban. De igen nagy alázattal, odaadással végezték a munkájukat, elfogadva a sorsnak ezt a fajta kínálatát. Mind a ketten a hivatásuk szerelmesei voltak. Én mint gyermek a Guszti bácsit úgy ismertem, mint egy végtelenül zárkózott, kevés beszédű embert, aki a szabadidejében a hobbijának hódolt, azaz fotózott magas művészi szinten. Egy fotójával, amelyen a fivérem volt látható kisfiúként, a római fotó világkiállításon első díjat nyert 1955-ben.

Amikor bekerültem a középiskolába, Ő tanított engem is a matematika rejtélyeire. Az előadásai alatt ez a férfi teljesen kicserélődött, átszellemülten, jó humorral, átéléssel magyarázta a tananyagot, úgy, hogy nem lehetett nem oda figyelni az óráin. A tábla előtt gyors tempóban vezette le az egyenleteket, a „kisujjában” volt a matematika és az algebra minden tudása. Élvezet volt az óráit hallgatni, bár sok esetben csak „tátottuk a szánkat”, mert a mi agyunk azért jóval lassabban forgott mint az övé. De aki nem értett meg jól valamit, azt türelemmel újból elmagyarázta.

A Márta néni az orosz nyelvet tanította nekünk, sajnos több kevesebb sikerrel. Nem igazán szerettük a nyelvet, ezért nem is tanultuk meg jól. Ma már azt mondom, hogy sajnos. De az igazság az, hogy Ő sem rajongott ezért a nyelvért, szükségből tanította, mert muszáj volt. Az ő „szerelme” a francia nyelv volt, amelyet a világ legszebb nyelvének tartott, mint a világ egyik legnagyobb kultúrnyelvét is. Mikor kislányok voltunk még, a lányával együtt otthon tanított minket erre a gyönyörű nyelvre. Ez az asszony egy végtelenül szerény, halk szavú, finom modorú nő volt, akiből hiányzott a gőg, az önteltség és a másik ember lenézése. Egyszerűen öltözött, nem volt kihívó a ruházata, a legkisebb feltűnést is kerülte. Szó szerint beleolvadt a környezetbe, de mégis vonzó, meghatározó egyéniség volt.

A fivérem mesélte, hogy egyszer jött haza, és látta Márta nénit a kapunkba egy utcaseprővel beszélgetni. Majd ezután a testvérem megkérdezte tőle. Márta néni, mit tetszik tudni beszélgetni egy egyszerű utcaseprővel? Ő azt felelte erre: tudod Istvánka, minden embert meg kell hallgatni, mert még egy ilyen egyszerű embertől is lehet tanulni valamit. Szép emberi gesztus. Erősen vallásos is volt, bár ezt akkoriban titkolni kellett, de Ő ennek ellenére minden vasárnap elment a Mindszenti templomba a misére.
Egyszerűen éltek Ők is, mint mindenki más is akkoriban, de beosztóan és következetesen, némán, alázattal tűrték a sorsukat.

Többször előfordult az is, hogy kóborló, éhező állatot is befogadtak, mert nem bírták elnézni az állat szenvedését. Volt olyan is, hogy Guszti bácsi télen ment le a pincébe szénért, és ott talált egy szerencsétlen békát teljesen összegémberedve a hidegtől. Ő felvette, majd a lakásukba felmelegítették és utána egy más védettebb helyen elhelyezte. Nagy tragédia, hogy az első ötéves érettségi találkozónkon a Márta néni már nem lehetett jelen, mert egy évvel korábban légúti rákban meghalt, az ötvenes évei közepén. Hosszú éveken át viselte panasz nélkül, és tűrte a betegségét. A Guszti bácsi kb.13 évvel élte túl a feleségét, egy hirtelen bekövetkező halál által, a 80-as évek elején.

Ilyen csodálatos emberekkel, hasonlókkal, nagyon kevéssel találkoztam az életem folyamán. Ők adtak példát az igen sokrétű műveltség igényére, a minden irányú érdeklődésre, az életünk végéig frissítendő tanulás akaratából, alázatból, emberségből, segíteni akarásból, a gőg és önteltség hiányával. Amelyet követni teljességgel, szinte lehetetlen. Ez nekem sajnos nem mindenben sikerült úgy, ahogy én is szerettem volna. Az életutam sokszor próbára tett, ezáltal a teljes siker is mindenre vonatkoztatva, megkérdőjeleződött. Szívből örülök, hogy ismerhettem Őket, és egy kicsit az életükhöz én is hozzátartozhattam. Őszinte hálával és még nagyobb tisztelettel, örökre emlékezem Reájuk.
ok.ildi.blog