Az egész magyar posztmodern irodalom rajta tanult. Tőle. Ottliktól. A „Péterek” leginkább. Esterházy lopott is Ottlik irodalmi pagonyából, jelesül az Iskola a határon néhány mondatát sajátította el. (Ma a plágiumok viharában érdemes tudni: lopásnak számít, ha a szerző a forrásmunka megjelölése nélkül EGYMÁS UTÁN, MONDATBA SZERKESZTETTEN NYOLC, MÁSIK SZERZŐTŐL VETT AZONOS SZÓT HASZNÁL IRODALMI, VAGY TUDOMÁNYOS MUNKÁJÁBAN. Smitt a maga kb. nyolcezer lopott szavával minősített plágiumot követett el anno, húsz évvel ezelőtt.)
De vissza Ottlikhoz. Bár magam nem vagyok „posztmodern”, ennek ellenére többször elolvastam az Iskola a határon című remekművét. S most olvasom annak folytatását, amit Ottlik három évig írt – halála pillanatáig. Remekmű lett ez is. Címe: Buda
Most (előre megjelölve a szerzőt)- Ottlik Géza: Buda című regényének 60.-ik oldaláról hozok pár szemelvényt, ízelítőül írástudó, és olvasni vágyó Barátomnak. E regény minden mondatából kiérzik, hogy mindez megtörtént vele… de olyannyira sűrítve írta meg, hogy ettől lett regény.
„Ha fa vagyok az erdőn (…), akkor az érdesség a törzsömön a kérgemen: jó durvaság. Állok mozdulatlanul a fák közt, tudva az igazat azelőtt nem látott dolgokról.
(…) A civilizáció illúzió. Ám fenn kell tartani. Olykor ezt mímeli a többi ember (gyáva csürhéje), és hasznot húzhatsz belőle (nem feledve, hogy betanult képmutatás).
(…) Kapni kell néhány hosszú unalmas délutánt, hogy folytathasd abbahagyott életed. (S ha az a szándékod, hogy folytatod, e célból érdemes elfogadni a hazug civilizációjuk illúzióját.)”
Calvero