Mondanom sem kellene, hogy az átkosban történt. Mit tegyek, én akkor voltam tizenéves? És azonkívül, hogy nem tanultam meg az „ovatty” végű igék ragozását, arra sem emlékszem, hogy részt vettem volna a szovjet megszállók elleni harcban.
Arra viszont igen, hogy ha csak tehettem a Forinton lófráltam és ha összefutottunk a haverokkal, együtt „bámultuk sokat a kiscsajokat”. (A fiatalabbaknak mondom anyáitoknál, nagyanyáitoknál szebbet elképzelni sem lehetett).
Persze a nők, már akkor is huncutok voltak, innen e történet.
Egyre idegesebben ténferegtem a Villanyrendőrnél, amikor feltűnt Kisprő. (Nevét onnan kapta, hogy bátyját Nagyprőnek hívták. A Szerk.) Ő is feszülten nézett jobbra-balra, mert egyszercsak hozzám lépett: – Várok valakit! – Én is! Köröztünk tovább. Észrevettem, hogy farmerja farzsebéből kékes papírlap villant ki. – Te Prő! – kérdeztem – te is levélre jöttél? Elvigyorodott, amikor meglátta kezemben az én kékes levélkémet. „Régen tetszel nekem. Szerdán 5-kor, a Villanyrendőrnél….” – idézte fejből, mint kiderült mindkét levél azonos tartalmát. – Sanyám! Ezek átvágtak minket! Valahol itt nevetnek rajtunk a túloldalon. Gyorsan megesküdtünk, hogy véres bosszút állunk a női nemen és felderítjük megszégyenítőinket. Akik másnapra egyébként feladták magukat, mondván: – nagyon cukik voltunk, ahogy ketten vártuk a névtelen feladót.
Nem mondtam volna el e harnatos történetet, ha nem kapnék húsz éve hasonló leveleket. Régi szerelmek, barátok invitálnak találkozókra, beszélgetésekre, ahol aztán kiderül, hogy mosóport, sprayt és mindenféle életelixírt akarnak rám sózni. A régi emlékeket kihasználva néznek baleknek.
Drága néhai Kati, kedves Cili! Örülök, hogy olyan korban nőhettem fel, amikor ezek voltak a legnagyobb átvágások! Ma mindez országos szinten zajlik!